Az előző két rész ismeretében nagyon vártuk a folytatást. Sajnos csak egy újabb rókabőrt húztak le a sorozatról. De annyi baj legyen, még így is nagyon jó az Origins.
Pár hete elkövettem egy viszonylag nagy hibát. Azt mertem mondani, ha az Arkham Origins semmiben sem különbözik majd az előző két résztől (Arkham Asylum, Arkham City), akkor a világ továbbra is egy szép hely marad. Azt azonban nem sejtettem, hogy az arkhami kalandok harmadik része olyannyira nem különbözik majd elődjeitől, hogy az már-már felháborító. És ezt bőven nem indokolja, hogy az Origins-t új fejlesztők készítették, a Rocksteady távozása után a Warner Bros. Games Montreal ugrott be a meló elvégzésére. De lássuk, valóban van-e okunk a szomorkodásra.
Meg tudom érteni azokat, akik csalódottak a folytatás láttán, mert ez az előzményjáték néhány sebből bizony vérzik, és nem ad semmi újdonságot a franchise-hoz. Az Arkham Origins egy Batman-eredettörténet, egy előzménysztori, most találkozunk először néhány nagy ellenségünkkel, és mutatjuk meg Gotham városának (akik még szinte nem is láttak minket), hogy mennyire vagyunk badassek. Kezdő főhősünk még kicsit talán keményebb a későbbiekben megszokottnál, lazán dobja le a ház tetejéről a gonosztevőket hidegvérrel, jaj, hát nem egy úriember ez az izmos szado-mazo gúnyás Dörmögő Dömötör.
A harmadik nekifutáson bizony látszik az ötlettelenség, maga a sztori sem nagy cucc, bár nem is feltétlenül kellemetlen. Karácsony éjjelén egyesek a fenyőfa mellett teázgatnak, Batman viszont nekiindul, hogy elkapja a kis Jézus lelkületétől nagyon távol álló Black Mask nevezetű gonosztevőt, aki nem mellesleg nyolc bérgyilkost küldött szeretett Denevéremberünk nyakára, és egyikük sem könnyű eset.
A sztori végigjátszása során természetesen találkozunk mindegyik ellenfelünkkel, amolyan all star-brigádot kapunk, ebből a szempontból nem is igazán lehet okunk panaszra. A problémák akkor kezdődnek, amikor azt látod, minden a régi. Olyan, mintha a gyerekkori szobádat egyáltalán nem takarították volna ki, de még mindig ott kellene élned. Jó volt akkor, de most már változtatnál rajta, konkrétan annyi történt, hogy egy új sztorira ráhúzták ugyanazt a bőrt.
Az open world-játékmenet továbbra is jól áll a szuperhősnek, egy, a következő küldetésünket jelző, messziről is jól látható Batman-jel után kell rohannunk, ugrálnunk, ereszkednünk a nyílt világban, ami elég jól helyettesíti a folyamatos térképnézegetést, közben pedig különböző bűnözők tevékenységét tehetjük tönkre, ha úgy adódik kedvünk. Gothamban karácsonykor sem pihen a piti utcai gonosztevés, ezért ha úgy döntünk, hogy útközben megállunk rendet tenni az utcákon, szabadon megtehetjük, ezzel ki is tolhatjuk a tizenkét–tizenhárom órányi játékidőt.
A harcrendszer továbbra is fantasztikus, még mindig bámulatba ejt, hogyan tudunk elbánni könnyedén akár tíz emberrel is, úgy, hogy közben Batman pontosan arra a mellettünk álló ellenfélre összpontosítja öklét, amelyikre mi is szerettük volna. Az ököllel harcoló bűnözők nem számítanak ellenfélnek, a fegyveresekhez viszont már fifikásabb módszerre van szükség, vagy egyenként, úgymond a sötétből támadunk rájuk, vagy füstbombát vetünk be a siker érdekében. Nem lesz egyszerű dolgunk, de az irányítás harc közben végig a javunkat akarja.
Nem tudunk tévedni a kontrollerrel, az irányítás egyszerűen remek, ez mindig is az Arkham-széria erőssége volt. Egy üstökös sebességével érkezik azonban egy hatalmas DE: valamilyen gyilkos oknál fogva néhány műveletet annyira nehezen tudunk összehozni, hogy attól néha kedvünk támadnak szilánkosra törni a kontrollert. Az újonnan bevezetett detective mode-ba kapcsolva (bizonyos eseményeket a helyszínen maradt bizonyítékok alapján rekonstruálhatunk) például egy ponton csak akkor villant fel a megoldást jelentő piros háromszög, ha pontosan azon a ponton, pontosan abban a szögben álltunk meg, ahol a játék akarta.
Pedig egyáltalán nem indokolta semmi, hogy ott álldogáljunk, mint valami önjelölt szerencsétlenek. Egy másik kérdéses pillanatban távirányítós bataranget kell átvinnünk egy szűk résen, amely mögött ráadásul némi zárlatos elektronika csapkod villámokkal, és ha nem pont abban a szögben tesszük azt, ahogy a Warner Bros. Montreal elképzelte, akkor bizony nem járunk sikerrel. Értsd: ha alatta próbálod, a batarang megsül, ha felette, vígan átszalad a résen. Ki érti ezt?
Másik oldalról a játék néhol iszonyatosan repetitívvé válik. El tudja unni az ember a folyamatos repkedést, rohangálást és a bossharcokat is, amelyek közül ráadásul egy-egy túlságosan is nehézre sikerült. Akad tehát egy-két nagyon zavaró momentum a játék ideje alatt, de igazából még ezt is megbocsátjuk az Arkham Origins-nek. Megbocsátjuk, mert minden, ami ezenkívül van, az bőven ad okot az örömre.
A remek átvezető videók például minden esetben felpumpálják a lankadó játékkedvet, a grafika még mindig nagyon szép (PS3-on teszteltük a játékot), főhősünk ruhája sérül a megpróbáltatások alatt, a zenék továbbra is hangulatosak, talán csak a szinkront sajnálhatjuk, Kevin Conroy helyett Batman animált gúnyája mögött ugyanis már Roger Craig Smith dörmög, és nem is rosszul. Joker szerepében is meg kell elégednünk Troy Bakerrel, Mark Hamill ugyanis már nem kíván többé minden idők egyik legjobb főgenyájának szerepébe bújni.
Nem rossz az Arkham Origins, sőt, de nem ártott volna tekerni egy egészen minimálisat a szérián. Újdonságként most multiplayert kapunk (amelyet a Splash Damage fejlesztett), itt már előkerülnek a fegyverek is, ráadásul Batman mellé Robin társul azért, hogy gyorsan növekedjen a halálozási ráta Joker és Bane három–három fős csapatában. Szóval a csoda most elmaradt. Nagyjából azt lehet mondani, hogy akik szerették az előző kettőt, azok már mindent láttak a harmadik részből, de a francba is, még így is nagyon rendben van az Arkham Origins. Rendben van, mert majdnem pont olyan, mint az Arkham City. Csak éppen pont ezért nem lesz az év játéka. Mindössze egy nagyon jó akció-kaland, amit érdemes végignyomni egyszer.