Ha egy animációs stúdió leggyengébb munkája olyan, mint a Laikáé a The Boxtrolls, akkor az elmond valamit a készítők zsenialitásáról. A stúdió lehetne a stop motion-animáció Pixarja, de három filmmel maguk mögött egyelőre nehéz lenne ilyesmit kijelenteni, még akkor is, ha három olyan moziról van szó, ami önmagában elég lenne a mennybemenetelhez. A Coraline és a titkos ajtó 2009-ben rendesen meghökkentette a jónépet, mivel több benne az ijesztgetés annál, mint amennyit egy gyerkőc alapjáraton be képes fogadni, így nem volt túl meglepő, amikor a mögöttem ülő, apukával érkező gyerek a film 80%-ánál haza szeretett volna menni, az izguló apuka pedig csendre intette szerencsétlen csemetét, majd kitágult pupillákkal kiitta a poharából a kóláját. Nem gyereknek való vidék volt az.

Mint ahogyan a sokkal viccesebb, de szintén felnőtteknek való ParaNorman sem volt túl gyerekbarát, bár talán egyetlen fokkal közelebb állt ahhoz, amit gyerekeknek is ajánlható stop motion-animációs filmnek tekintünk. Na de várjunk csak, mi baj is van ezzel a horror-vonallal? Hiszen a Farkas megette a Nagymamát, a gonosz boszorka megmérgezte Hófehérkét, gólya, gólya, gilicének meg véres a lába, mert török gyerek megvágta, és még sorolhatnám. Mi sem tündérmeséken nevelkedtünk, vagy legalábbis látszólag voltak csak azok, hiszen szinte minden egyes gyerektörténetben ott volt a horror, és ez valahol segített is megbirkózni a felnőtt lét nehézségeivel. Mert tudtuk, hogy minden jó, ha jó a vége.

A Doboztrollok is a Laika szokásos hangulatvilágát hozza, ez talán a legerősebb Tim Burton-film, amihez semmi köze a rendezőnek: teljességgel furcsára fazonírozott, ránézésre is ijesztő, groteszk karakterek töltik meg Sajthidát, ahol mindenki a sajtok bűvöletében él, és már első ránézésre sem százas a lakossága. A tehetős osztály fehér kalappal jelzi kiválóságát, ezt pedig a piros kalapos Archibald nem nézi tétlenül. Az elitbe vágyó, első látásra is pofonérett férfi vállalja az este a városban előbukkanó lények, a doboztrollok kiirtását, akik megeszik a gyerekeket és egyéb gazságokra is képesek. Csakhogy a doboztrollok egyáltalán nem azok, akiknek hiszik őket.

Végtelenül egyszerű mese ez, végtelenül egyszerű, de azért meglepően társadalomkritikus mondanivalóval. Sokak számára a történeti egyszerűség lehet a film legnagyobb hibája, de nincs itt tulajdonképpen semmi hiba, hiszen maga a körítés megér minden pénzt. Olyan vizuális megoldásokkal él a Laika, amelyek pillanatok alatt kihozzák belőlünk a gyereket, a doboztrollok aranyossága, a főgonosz főgonoszsága pedig remekül ellensúlyozzák a főszereplő fiú és kislány semmilyenségét, még akkor is, ha tényleg annyira semmilyenek, hogy a semmilyenségek nagykönyvének borítóján szerepelhetnének.

És valahol itt jön ki a Laika egyik legnagyobb hibája. Sosem volt képes igazi főhőst adni a filmjeihez. Sem Coraline, sem Norman nem volt túlságosan erős karakter, miközben körülöttük mindenki az, de annyira, hogy elvonja a figyelmet a főhős szürkeségéről. Ez az egész pedig azért furcsa, mert a rendezők és a forgatókönyvírók is váltakoznak (ahogy a Pixarnál is), ezen a ponton mégis összeérnek filmjeik. Na de ez legyen a legnagyobb probléma. A Doboztrollok, cuki, rémisztő és elképesztő látványvilággal operáló mozi. Gyereklelkű felnőtteknek kötelező.