Zenészfilmet készíteni nem egyszerű művelet, de ha Coenék veszik kezelésbe a történetet, akkor nagy baj már nem történhet. Nem is történt.
Persze hogy mennyire zenészfilm a Llewyn Davis világa, az megint jó kérdés, az egész sztori ugyanis egy hatalmas idézőjel, nem kell mindent szó szerint érteni, és valójában mindezt sokkal direktebben is elmesélhették volna a tesók, de akkor nem szólna ennyi jó zene a játékidő alatt. És az úgy már nem lenne buli.
Bár a buli szót még csak viccből sem érdemes emlegetni a film kapcsán, ami 104 percen keresztül annyira szikáran, szürkén és érzelemmentesen, de mégis kellő humorral mutat be bármit, amivel csak kapcsolatba kerül, ahogyan azt csak lehet, szürke szűrők, lassú folyású párbeszédek tömkelegéből áll össze az Inside Llewyn Davis, ráadásul több pontján nem is nézeti magát könnyen. De akkor miért imádja mégis mindenki?
Mert elgondolkodtat, ha meglátod, mi rejlik a sorok között. Valahol olyan az egész, mint amikor a Goonies-ban a lelkes önjelölt orgonistának nem szabad rossz hangokat játszania, mert akkor elszáll egy talpalatnyi föld a lábuk alól. Oscar Isaac karaktere bármit játszik, az rossz hang, és nem azért, mert olyan pocsékul játszana, mint egy helyi falunapi egykáziós előadó délután kettőkor hat liter bor után, szemben a nappal. Llewyn Davis nagyon jó zenész, de rossz helyen van, rossz időben. A helyen még csak-csak tudna változtatni, de az időn nem tud, ráadásul stílusán, a kötött pulcsis folkon sem nem nagyon szeretne.
Barátai, a szintén zenész Jean (Carey Mulligan) és Jim (Justin Timberlake) sikeresebbek, kénytelen-kelletlen segítgetik a férfit, de Davisen bármennyien is próbálnak segíteni, menthetetlen a fószer. Bárki is kapcsolatba kerül vele, az mind osztozik Llewyn ultraparaszt és figyelmetlen megnyilvánulásain, nagyjából egy gyufásdobozt sem bízhatsz rá, mert azt is elveszti, vagy még rosszabb esetben teherbe ejti. A zenész mintha mintapéldánya lenne a rossz döntéshozatalnak, de ettől függetlenül a zenéből szeretne megélni úgy, hogy még lakása sincs.
És ez az a pont, ahol el kell kezdeni másképp gondolkodni a filmről. Llewyn a sodródás antihőse, aki mindig mindent jobban tud, de empátiára képtelen, egy dalszerző, akiről tulajdonképpen te sem tudod eldönteni, hogy zseni vagy középszerű, ő maga az érdektelenség szobra, akit semmi sem foglalkoztat a zenén kívül, és aki nem is foglalkoztat senkit. A karakter kérdések sorait veti fel, és ezeket a kérdéseket nem is feltétlenül a film nézése közben teszed fel, és ez a Llewyn Davis világa legnagyobb ereje.
Mert tulajdonképpen miért is ennyire szerencsétlen a főhős? Mert nincs mellette egyetlen igazi társ sem? Vagy lehetséges, hogy ő maga próbál görcsösen egyedül maradni? És lehet egyáltalán egyedül boldogulni a világban? Ha valaki egy lapra tesz fel mindent, az legitimizálja a cselekedeteit? Ha valaki tahó módon viszonyul az élethez, az szerethető lesz, ha szerethető foglalkozást űz? És ez csak a jéghegy csúcsa. Bárhogy is gondolkodsz majd rajta, ennek a filmnek bizony rengeteg rétege van, amelyet csak otthon fogsz kibogozni, egy hatalmas metaforagyűjtemény, amiben a zene csak másodlagossá válik, akkor is, ha minden, amit hallottál, soundtrack-vásárlásért kiált.
A Llewyn Davis világa ezek alapján nem tűnik tipikus Coen-filmnek, pedig nagyon is az. Benne van az a sötét humor (John Goodman jelenete például parádés), amit már talán hiányoltunk is volna, és ha csak bizonyos időpontokban kerül is elő az a jó öreg jellegzetes Coen-világ, azért velünk van, még akkor is, ha Joel és Ethan ennyire lassú és látszólag sehová sem haladó filmet nem készített. Nagyon is halad ez valamerre. De ezt majd otthon úgyis kibogozod.