Hiszen valóban mennyivel dicséretesebb az, ha a pozitívumokra koncentrálunk, legyen bármiről is szó, akár egy filmről, amelynek szinte minden készítőjét bíróság elé… akarom mondani minden készítőjével szívesen elbeszélgetnék a dolgok mikéntjéről, hátha kinyílik számomra ez az alkotás, annyira, mint amennyire senki más számára sem. Szóval nézzük!

Abban mindannyian tökéletesen megegyezhetünk, hogy a 2007-es, Xavier Gans-féle Hitman-film nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, és milyen szerencsés, hogy nem siették el a srácok, nyolc évig készült ugyanis ez az elcsesz… elképesztő folytatás, mely annyiban mindenképpen különbözik az első próbálkozástól, hogy a készítők láthatóan ezúttal nem forogtak álmatlanul éjszaka az ágyukban amiatt, mert soha életükben nem láttak még Hitman-játékot, csak egy-két fotón, hiszen tudták, hogy bőven elég lesz elolvasni egy-két leiratot a végigjátszásokról, és beletekergetni egy-két walkthrough-videóba a siker érdekében.

Abszolút pozitív, hogy nem felejtették el a 47-est játszó Rupert Friendet valóban kopaszra nyírni, és sikerült felapplikálni a tarkójára a kötelező vonalkódot is. Tudták, hogy sínen vannak. A forgatókönyvet egyébként az a Skip Woods írta, akiről teljesen pozitív módon elmondhatjuk, hogy szinte mindig egységes teljesítményt mutat (Die Hard 5, vagy az előző Hitman-film, hogy mást ne mondjunk), így a kedves jegyvásárlónak az ő megjelenésekor nem kell amiatt izzadnia a film kiválasztásánál, hogy vajon milyen minőségű mozira vált jegyet.

Szintén pozitív, hogy sikerült nagyon szép piros nyakkendőbe öltöztetni a 47-est, szinte el is vonja a figyelmet a forgatókönyv termetes baklövései… akarom mondani a Hitman-játékok szempontjából mindenképpen kolosszálisnak tekinthető újításokról, hiszen a film és a játék köszönőviszonyban sincs… akarom mondani meglepően új oldalról közelítenek egymáshoz, egyikük egy okos, csendes, néha durván akciódús mű, míg másikuk egy rettenetesen megvalósított, pocsékul megírt, hangos szar… akarom mondani szarkasztikus poénoktól mentes, szikár akciófilm, ami teret sem enged a gondolkodásnak.

Ami ugyebár szintén lehet pozitív, hiszen az ember fia nem feltétlenül akar agymunkát végezni, amikor moziba megy, sőt, kifejezetten szeretné kizárni az agymunka bármilyen lehetőségét, és a Hitman: A 47-es ügynök esetében erre nem hogy lehetősége van, hanem kifejezetten szüksége is lesz az agya szórakozásból való kirekesztésére, ha esetleg egy termetes mosollyal szeretné elhagyni a termet. Az sem hátrány, ha a néző még azt sem tudja, mi az a Hitman, hiszen nem fogja magát megvezetni holmi várakozásokkal, felesleges balgasások azok, legyen annyi elég, hogy egy ilyen szuperügynökös, jó csajos, mindig lassítva sétálós, lődözős, robbantós pénzlehúzda… azaz pontosabban akciófilmre vált jegyet, ha úgy dönt, hogy szarul akar jár… azaz moziba akar menni.

Skip Woods, ez a tehetségtelen bar… ez a jó ember egyébként valószínűleg elég sokszor nézte meg mostanában a Mátrixot és a Terminátort, szabadidejében pedig Resident Evil-filmekkel vezette le a feszültséget, mert ebben a filmben bizony az előbbi háromból van összelopva minden… akarom mondani belőlük kölcsönzött motívumokat, majd úgy hánya-veti módon összedobálta őket szkript-gyanánt… vagyis az ezekből a filmekből kölcsönzött puzzle-darabokat ha nehezen is, de némi szarral összetapasztotta… akarom mondani némi ügyességgel sikerült egymáshoz illesztenie.

A Hitman: A 47-es ügynököt így inkább azoknak ajánljuk, akik tényleg nem tudnak semmit a Hitman-játékokról, nagylelkűen meg tudnak bocsátani a forgatókönyvírói balgaságoknak, szeretik, ha egy főszereplő mindig lassítva sétál, majd lazán, érzelemmentesen néz, ha mögötte felrobban a fél világ. Aleksander Bach rendezőnek és Skip Woodsnak pedig csak azt kívánjuk, hogy életük végéig, non-stop ezt a filmet kelljen nézniük. De ez nem sértés, hiszen láthatóan szeretik, amit csinálnak. Ha más nem is.