Egy, két, há’, négy!

Az Új-Zélandon született Vail egy szénbányában töltött nyár után a megkeresett pénzét arra költötte, hogy Angliába utazzon, és élőben nézhesse meg kedvenc zenekarait. 1982-t írtak, és olyan bandák léptek fel teltházas csarnokokban, vagy lepattant, de zsúfolt kocsmákban – melyik hol tartott éppen a karrierjében – mint a Stranglers, a Sex Pistols, a Madness, a Bad Manners, a Specials, szóval a punkrock és a ska halhatatlanjai. Akkoriban persze még nem voltak halhatatlanok, csak marha jó zenekarok, amelyekért érdemes átutazni a fél világot. Vail élőben nézte meg a Stiff Little Fingers-t a polgárháborús viszonyok között sínylődő Belfastban. – Senki le se szart, csak egy új-zélandi hülyegyerek voltam. Először katolikus kocsmában ittam, aztán egy óra múlva már protestánsokkal söröztem egy másik pubban. Őrület volt. Egy csomó bandát megnéztem Angliában, például láttam a Cure-t, amikor még csak egy szem projektoruk volt a színpadon. A Stranglers-t négy egymást követő este is megnéztem a Hammersmith Odeonban. Igazi fanatikus voltam, ha ebből nem jöttél volna rá. A punkrock megváltoztatta az életemet.

A bankszektorból az őrületbe

Négyévnyi londoni és Sydney-i bankban töltött időszak után, 26 évesen úgy döntött, hogy váltania kell. Hamarosan túl volt egy állásinterjún, és a korszak legsikeresebb ausztrál zenekarának pénzügyeit intézte. – Fogalmam sem volt az egészről – emlékszik vissza nevetve. – Volt egy nagyon jó emberünk New Yorkban, ő intézte a zenekar ügyeit Amerikában. Éjszakánként felhívtam és hülyébbnél hülyébb kérdésekkel bombáztam! Sokat segített az elején, aztán szerencsére belejöttem.

”A zenebiznisz egy kegyetlen és sekély, pénzzel tömött lövészárok, egy hosszú műanyag folyosó, ahol tolvajok és stricik szabadon rohangászhatnak, miközben igaz emberek úgy döglenek meg, mint a kutyák. És emellett van egy negatív része is.”

Hunter S. Thompson

Suicide blonde – az INXS-évek

Az 1977-ben alapított INXS 1987-ben kiadott Kick című lemezével a csúcsra repült Ausztráliában és az Egyesült Államokban is: dobogós slágerlistás helyezések, 5 MTV Music Awards-díj, és remek kritikák a szaksajtótól. Ebben a szerencsés időszakban csatlakozott a hattagú csapat stábjához Vail. A kemény magot a három Farris testvér képviselte, az együttes frontembere a karizmatikus – és később, 1997-ben bizarr módon elhunyt énekes – Michael Hutchence volt, dőlt a pénz, fogytak a lemezek, a zenekar pedig sorban adta a teltházas koncerteket. Ez még tulajdonképpen az aranykor volt, a kilencvenes évek második feléig csak CD és kazettahamisító kalózok fenyegették a bevételi csatornákat, de az internettel, a Napsterrel, és a fájlmegosztókkal összehasonlítva ma már ártalmatlannak tűnnek. – Akkoriban egy mobilja volt az egész stábnak, bazinagy készülék volt – idézi fel nevetve Vail. – Mindent faxoltunk. Bementünk reggel az irodába, leültünk a padlóra és a titkárnővel kétszázméternyi papírtekercset vágtunk fel – az éjjel beérkezett faxokat -, hogy át tudjuk olvasni őket. Michaelnek Hongkongban meg Dél-Franciaországban volt háza, és nem volt könnyű utolérni. Ilyesmire ment el az időnk akkoriban. Rengeteg pénze volt a zenekarnak, de azért észnél kellett lenni. Például ha videóklipet csináltunk, akkor emlékeztetni kellett a zenekar tagjait meg a rendezőt, hogy nem a Ben Hurt készülünk újraforgatni. Nem éri meg félmillió dollárt költeni egy kibaszott klipre, mert soha nem fog megtérülni! A zenebiznisz összességében véve nem egy bonyolult dolog. A legfontosabb, hogy egy leszállóágban lévő zenekart ugyanolyan jól tudj menedzselni, mint egy felszállóágban lévőt.

INXS: Suicide Blonde

Nagyban játszani

Nem titkolja, hogy hatalmas mázlija volt azzal, hogy „blockbuster” szinten, a csúcson kezdte a karrierjét. Sohasem szervezett kis koncertet, turnébuszos utazást. – Az INXS 1990-es, X című lemezével Észak-Ausztráliában csinált egy amolyan próba turnét, hogy kipróbálja kisebb közönség előtt a dalokat, és hogy összeálljon az élő produkció. Vicces, de akkor jöttem rá, hogy nem tudom, hogyan kell kis turnét szervezni. Például fogalmam sem volt róla, hogy milyen buszt kell foglalni, mert előtte két évig repülőket intéztem. Néha úgy néztek rám, mint egy hülyére. Most a Kiss csapatban van egy arc, aki benne volt abban a turnéban, és a mai napig ezzel szivat.

Isten rock n' rollt adott mindenkinek.

Isten mindenkinek rock n’ rollt ad

1993-ban otthagyta az INXS-t és Ausztráliát, majd New York-ba költözött, két évvel később már minden idők egyik legnagyobb Kiss turnéjának szervezésében segédkezett. A festett arcú rockerek a hetvenes évek igazi nagyágyúinak számítottak, de a nyolcvanas évek elejétől kezdve – amikor már ciki volt a színpadon tüzet fújni, tüzijátékot lőni, meg a színpad felett repkedni – annyira tűntek frissnek, mint egy dinoszaurusz lábszárcsont. Minden esélyük megvolt arra, hogy örökre eltűnjenek a süllyesztőben, és kultúrházas szintet hozva B kategóriás csarnokokban lépjenek fel más együttesekkel együtt nosztalgia estek keretében. A rock n’ roll biznisz fizikát és minden józan észt meghazudtoló törvényszerűségeinek köszönhetően azonban olyan comebacket adtak elő, mint John Travolta a Ponyvaregénnyel, és 1996-97-ben 192 állomásos turnét nyomtak, amely 65 millió dolláros bevételével minden idők egyik legsikeresebb rockzenei vállalkozása lett. A Kiss megint cool és szexi dolog lett. Angus Vail a zenekar immár öt évtizedet átölelő történetének egyik leghúzósabb időszakában került a fedélzetre, de az a bizonyos két év nem volt olyan kemény, mint gondolnánk. – Ha egy nagyobb bandával dolgozol, akkor az ott dolgozó emberek is profibbak. A helyszínekért, a szállásért felelős emberek, az ügynökök, a buszokat, kamionokat irányító szakemberek, a hangmérnökök, a fénytechnikusok, a színpadon dolgozók mind kőkemény profik. Egy kisebb zenekarnál sokkal nagyobb az esélye a káosznak! Egy olyan tapasztalt brigád esetében, mint a Kiss, mindenki a pénzre figyel, és nem szállodai szobák szétveréséről szól a dolog. Mondjuk a turné első két-három hete mindig nehezebb, mert össze kell csiszolódnia a gépezetnek. Még nem jönnek a bevételek a show-k után, a stáb tagjainak is össze kell rázódnia, aztán egy idő múlva az egész letisztul, és minden a helyére kerül. Olyan lesz, mint egy óramű. Furcsának hangzik, de hosszú és nagy turnét könnyebb csinálni, mint kicsit és rövidet. Pedig akkoriban, ’95-ben még nem volt internet.

Kiss és Mötley Crüe együttműködés.

Ilyen ez a popszakma

Miközben Skype-on beszélgetünk, a Kiss és a Mötley Crüe közös, jelenleg is futó turnéjának ügyeit intézi, néha papírzörgést hallok, talán megint faxokat vagdos. A mai napon, augusztus 16-án a két legendás banda éppen a kaliforniai Concordban készül koncertet adni, a következő öt hétben 23 fellépést fognak lenyomni különböző amerikai nagyvárosokban. Ha a tennivalókról kérdezem, szarkasztikus megjegyzéseket tesz azzal kapcsolatban, hogy meglehetősen komplikált dolgok is adódhatnak, ha két ilyen kultikus zenekar közösen turnézik. Amikor részletekről érdeklődnék, nem mond többet, úgyhogy inkább a zeneipar változásaira terelem a szót. – Lemezeladásból már nincsenek bevételek – kezdi. – Manapság szerencsés vagy, ha eladsz egymillió albumot. Sokkal kevesebb a pénz, mint régen. Ott vannak a koncertek, valóban, de ne felejtsük el, hogy azok régen is voltak. Ma már nem kell lemeztársaság, hogy lemezt adj ki, ami jó dolog, mert én speciel utálom őket. Elképesztő gazemberségekre képesek, és nagyon sok piszkos trükköt ismernek – főleg adó-visszaigénylés, jogdíjak témakörben -, amivel megrövidíthetik a zenészeket. Gusztustalanok. Ezt megúszhatod, hiszen ma már a Mac-eden összerakhatsz egy albumot, aztán Pro Tools-zal szépen csinosíthatod a hangzást. Manapság sokkal jobb a kommunikáció. Van egy új-zélandi banda, a Mt. Eden, akiknek volt egy daluk, amire 30 millióan kattintottak a youtube-on. Megkérdeztem őket, hogy hogyan is csinálták, és annyit mondtak, hogy fogalmuk sincs. Csinálj egy jó klipet olcsón és tedd fel az internetre! Ha szerencséd van, betalálhatsz, sokkal könnyebben, mint régen. Ma van egy csomó olyan zenekar a piacon, amik 20 éve éhen döglöttek volna, de jó internetes kommunikációval, merchandisinggal, pólóeladásokkal fenntartják magukat. Nekünk, menedzsereknek összességében nehezebb a dolgunk, mert nehezebb egy bandából pénzt csinálni.

Saját szemgolyódat bámulva

A Kiss a Gallup szerint minden idők legsikeresebb amerikai zenekara: közel 120 millió lemezt adtak el, Japánban a Beatlest letaszítva a trónról ők produkálták a leglátogatottabb turnét, a Marvel képregényt adott ki róluk, és így tovább. A közhiedelemnek megfelelően a siker nem feltétlenül tesz jót egy rocksztár egójának, úgyhogy egyáltalán nem könnyű olyan főnökökkel, akik 1. élő legendák, 2. munkaköri leírásukban szerepel, hogy tüzet nyelnek, vért köpnek, gitározó orkokra hasonlítanak, és koncertjeiken a színpad fölött repkednek. – Karrierem legdrámaibb eseménye egyértelműen az állásinterjúm volt – nevet fel Vail. – 1995 volt, szóval még nem volt net. Konferenciahívást bonyolítottunk, Gene Simmons és Paul Stanley (az együttes alapítótagjai – a szerk.) Kaliforniában voltak, én New Yorkban. Két képernyőt láttam, egyiken Gene-t és Pault, a másikon magamat, vagyis azt a képet, amit ők is láttak rólam. Joystick-kal lehetett iránytani a kamerát. Gene azonnal ráigazított a szememre, rázoomolt a pupillámra, úgyhogy végig a saját szemgolyómat bámulhattam. Közben meg feltett egy nagyon komplikált kérdést arról, hogy mennyi pénzt keresne egy lemezzel, ha utána ezt csinálná, meg azt csinálná, blablabla. Utólag belegondolva ez amolyan stressz-teszt volt, megnézték, hogy mit kezdek ilyen szituban, nekiállok-e összehordani valami hülyeséget. Annyit kérdeztem tőle, hogy komolyan tudni akarja-e, vagy csak egy megválaszolhatatlan kérdést akart feltenni? Az utóbbi, mondta ő. Gene egyébként jó ember, de gyakran teszteli ilyesmivel az embereket. Nem szereti, ha kiderül róla, hogy belül jó ember, mert ő amolyan Viharistennek szeret látszani.

Kiss: God of Thunder

Mindenki magyar, tényleg

Gene Simmons, a Kiss basszusgitárosa, énekese a legendák szerint karrierje során 4800 nővel létesített szexuális kapcsolatot, de tavaly november óta nős, szóval a szám nem fog emelkedni. Simmons nem mellékesen magyar-izraeli szülőkkel bír, 2010-ben Budapesten adott koncertjén a nagyérdemű megcsodálhatta, hogy még mindig meg tud szólalni magyarul.

01’40”-nél a magyar tartalom.

- Ha egy nagy turnét nyomsz, akkor nehéz olyasmire odafigyelni, hogy hol játszol – mondja Vail. - Sok múlik azon, hogy mennyire vagy fáradt, ilyenek. De őszintén szólva nem tudom, mennyire volt neki különleges az a magyarországi alkalom, mert mi csak üzletről szoktunk beszélni.

A rock n’ roll halott

- Sajnos manapság már kevés olyan bandát látok, amire beindulok – mondja, amikor arról kérdezem, hogy milyen izgalmas friss, bandákat ajánlana olvasóinknak. – A vicces, hogy egyre jobban érdekel az opera, mert igazán őrült dolgok történnek a műfajban – nevet fel. – Kicsit szomorú ez és aggódom, főleg, mert olyan öreg vagyok. Japánban van pár vicces cucc, például a Melt Banana, de ott az amerikai Supersuckers is. Van bennük energia, de mondom, az igazi rock n’ roll szellemiséget most pár helyi opera előadásban találtam meg. Láttam például egy egészen elképesztő Wagner darabot itt, a New York-i Met-ben. Lenyűgöző volt, majdnem olyan izgalmas, mint amikor először láttam a Sex Pistolst. Idén nyáron voltam Wagner szülőhelyén, a németországi Bayreuthban egy társasággal, és olyan őrült darabokat láttunk, hogy csak néztünk egymásra, hogy mi a fasz?!

Hungary, te csodás

Négyszer járt Budapesten, először egy balett társulatnál dolgozó feleségét kísérte el egy bemutató kapcsán, a többi alkalommal pedig egy magyar-angol koprodukcióban készült tévésorozat miatt járt nálunk. A New York City Food európai helyszíneken és Manhattanben forgott, témája a nagy alma kulináris világa.

Angus műsort vezet.

Angus mint műsorvezető tűnt fel benne, a sorozat látható volt az amerikai National Geographic műsorán, egy új-zélandi csatornán, és a magyar Spektrum programjában is feltűnik néha. – Remek barátaim vannak Magyarországon, a májam például még mindig nem regenerálódott teljesen a legutolsó látogatásom óta, pedig lassan két éve volt. A forgatások miatt nem volt túl sok időm élvezni a helyet, szóval még legalább egyszer szívesen visszamennék.

Még több remek interjú a Playeren!

(Fotók: cookingissues, stuff.co.nz, Angus Vail)