Kritika: A Hangya és a Darázs

Nehéz dolga volt a Hangyának, hiszen a Bosszúállók: Végtelen háború vége után neki kellett volna magyarázatokat adni a folytatásra. De ő mert kicsi lenni. És nagyon jól tette.

A Marvel nagyon jól csinálja. Lehet szidni a filmgyártást azért, mert túl sok szuperhősfilmet küld a vásznakra, de az tény, hogyha fogékony vagy a szuperhősökre, akkor egyszerűen nem tud a képregénybirodalom mozis tagozata olyan filmet készíteni neked, ami ne lenne legalább simán jó, vagy néha egyenesen csodálatos. Oké, néha nem szabad felülni a hype-vonatra, mert az ember úgy jár, mint a Fekete Párduccal, de mégis sokkal okosabban építkeznek, mint mondjuk a Disney újabban a Star Warsszal.

A Star Warst sikerült teljesen érdektelenné tenni, mivel nem tesz túl jót a sagának, hogy túl gyorsan jönnek hozzá a néha eléggé semmilyen epizódok, miközben a Marvel még gyorsabban pakolja a mozikba az újabb és újabb szuperhősfilmeket, mégsem haragszunk rájuk ezért. Egészen egyszerű okok miatt. A Marvel nem veszi mindig magát olyan komolyan. Az átlagos „megmentjük a Földet valami ronda gonosztól”-tematikát ugyanis többféle ízben kínálja. Nem csak komor szuperbunyókat (Fekete Párduc), hanem kifejezetten vicces (Thor: Ragnarök), sőt, véres (Deadpool) filmeket is bevállalnak, mindegyiknek van szíve, és bár igazából néha már úgy érzi az ember, hogy mindent látott ebben a témában, gyorsan elfelejtjük ezt, amikor jön egy olyan film, mint A Hangya és a Darázs.

A Hangya ugyanis nem akar semmi komolyat, és nagyon jó látni, hogy mennyire igyekszik a szimpla szórakoztatásra, közben pedig még a saját hangját is megtalálja, és néha úgy megröhögtet, ahogy Thor sem tudott. Az első rész sikerei után vissza kellett térnie Scott Langnek, hogy egy kicsit könnyedebb hangnemben beszéljen a szuperhőslétről a Végtelen háború után, hát meg is tette, kapott is a nagy visszatéréshez több pénzt, és nagyobb alkotói szabadságot.

Érezhetően nem görcsölték túl a folytatást, és ez nagyon jót tett a filmnek, a társíróként is közreműködő Paul Rudd humora abszolút áthatja a mozit, annyira, hogy tulajdonképpen nem is az akciójelenetekre, hanem néhány gegre és beszólásra emlékszel majd ebből az egész hacacáréból, aminek a trailerek egyébként rettentően rosszat tettek. Az történt ugyanis, hogy a létező összes nagyjelenetet sikerült belevágni az előzetesekbe, és nem lett volna nagy baj, ha valamivel még meg tud lepni Ant-Man második eljövetele, de nem, nem lep meg semmivel. Nincs plusz látványos harc, nincs az állakat a földre koppantó látványbunyó, amit ne láttál volna még a trailerekből. De akkor mi marad?

Az előzetesekből hála istennek nem derült ki, hogy ez a film olyan, hogy minden szereplőjét legszívesebben megölelgetnéd, igen, a főgonoszt is, aki nem is igazi főgonosz, inkább amolyan áldozat, aki felcseszte az agyát, és hülyeségekre is képes, de ne szaladjunk ennyire előre. A Hangya és a Darázs az Amerika Kapitány: Polgárháború eseményei után veszi fel a fonalat, ahol Scott házi őrizetbe kerül a "kis" akciója miatt, a szabadulástól már csak napok választják el, amikor megjelenik az életében Hope (Evangeline Lilly) és Hank Pym (Michael Douglas), aztán már megint szembe kell szállnia egy fura lénnyel, akit szinte lehetetlennek tűnik legyőzni. Közben valahogy el kell hitetnie a rendőrséggel, hogy házi őrizetben maradt, jó apának kell maradnia, kezdenie kell valamit a feszkóval közte és Hope között, és valahogy el kellene intéznie, hogy eltűnjön a képből Szellem (Hannah John-Kamen), akit megérinteni sem lehet, nem hogy elkapni, és cellába zárni.

Ghostban az a legfurább, hogy nem is igazi főgonosz, inkább egy nagyon durcás lány, aki elengedte a gyeplőt, és bár akad az életében egy ember, aki fékezi őt az őrületében, ha jobban belegondolsz, teljesen érthető, amit művel. Nincs körülötte szeretet, nincs az életében semmi, ami ne vezetne őrülethez, az állapota ráadásul romlik, úgyhogy az idő is sürgeti. Hannah John-Kamen teljesen jól hozza a karaktert, de az tény, hogy nem lép be vele a felejthetetlen MCU-antihősök csarnokába, ahol egyébként sem koktélozgatnak túl sokan.

Paul Rudd még mindig veszettül szerethető, Evangeline Lilly is eléggé badass és szexi, Michael Peña szórakoztatóan ripacs, Walton Goggins továbbra is zseniális karakterszínészként testesíti meg a film egyik legkedvelhetőbb genyáját, de mégsem ők nyernek nagyot ezzel a filmmel. Michael Douglas viszi el a balhét. A legenda annyira élvezi ezt az egészet, hogy a lelkesedése simán lejön a vászonról, és mivel volt alkalmunk beszélgetni is vele a premier után (interjú hamarosan), pontosan tudjuk, hogy ez a lelkesedés nem kamu, nem a pénzről szól, Douglas tényleg marhára élvezi, hogy a Marvelnél van, pont annyira, mint amennyire imádott Liberace bőrébe bújni. Egyszerűen jól érzi magát, és kész, de ezzel a többiek is így vannak.

Pont ettől működik A Hangya és a Darázs. Mindenki jól érzi magát benne, működnek a beszólásai, és bár az akciójeleneteit mind egy szálig láttuk már, mégis nagyon szórakoztató akció-vígjátékként marad meg, mert hatalmas szíve van, és úgy nem veszi magát komolyan, ahogy azt Marvel-film még nem is tette soha. Ésszel és odafigyeléssel. A Hangya és a Darázs tipikusan az a film, ami a humorával nyerhet meg, de ha megfog, akkor nagyon megfog. Ha nem, akkor sem szórakozol rosszul. Mer kicsi lenni egy nagy univerzumban. Nyugodtan jöhet egy harmadik rész, ha az is ennyire imádni való lesz. És igen, a stáblista utáni első jelenet azért megmutatja, hogy nem lehet csak úgy röhögve elmenni az elmúlt hónapok eseményei mellett.

8
  • Nagyon szerethető, és nem akar monumentálissá válni
  • Imádni való a humora
  • Michael Douglas veszettül élvezi, hogy itt lehet

Player Autószalon

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon