Kritika: A Viszkis

Azta! Mától nekünk is van egy kicsit provokatív, lefegyverzően profi, hollywoodi akciófilmünk!

Mert meggyőződésem szerint Antal Nimród második magyar moziját elsősorban innen érdemes nézni: a popcornos doboz felől. A Viszkis ugyanis nem csak igyekszik tökéletes tömegfilm lenni, de bizony parókát sem kell feltennünk, saját fizimiskával is egészen nyugodtan kimondhatjuk róla: szinte perfekt szórakozás. S azért ez marha nagy dolog.

Nyilván kellett ehhez az egészhez Antal amerikai tapasztalata, de leginkább az, hogy Ambrus Attila történetében ne csak meglássa azt, amit sokan megláttak rajta kívül is (a jó filmet), hanem ezer másik dolog. Melyek közül a legfontosabb, hogy egy pillanatig nem volt kérdés, meg is tudja rendezni ezt a jó filmet. Oké, ezzel most alig mondtam valamit, de A Viszkisben tényleg a magabiztosság a legmenőbb. Hogy már a feszült nyitójelenet hosszúsnittje közben hátradőlhetünk: ja, kérem, hát nem lesz itt semmi gond, hadd szóljon!

Szól is – a múltról is, mármint Ambrus múltjáról, ahogy azt ígérték, igaz, kicsit töredékesebben, mint amire számítani lehetett. De kellett a keret, kellettek a beszélgetések a nyomozóval, ahogy a Viszkisnek a rendőr szembesítő ingerültsége zárójelezi a megrendítő gyerekkort. Hatásos pillanatokkal szolgálnak a flasbackek, ám Antal mindig pont jókor rántja vissza a cselekményt, s sokszor igen szellemesen reflektál a vágással. Mert nyilván kellett valamit csinálni az erkölcsi, morális kérdőjelekkel, s nyilván mindenkit érdekelt az is, hogy mit kezd majd Antal Nimród ezzel a problémával. Megoldotta, kipipálta – kicsit ugyan iskolásan, a szereplőkkel szépen belemondatva a kamerába, s a magyar közvéleményre (politikára, miegyebekre) is komolyan koncentrál, úgyhogy a „ki csinált sztárt a bűnözőből és miért” dilemmát eléggé határozottan bele is szövi a történetbe (kicsit erőteljesebben, mint amennyire kötelező volt), s a végén direktebben is becéloz minket. S mi tagadás: el is talál.

A casting szuper: Szalay Bence alakítása helyenként kissé izgulós, de ez pont jól áll a szerepnek, mert legtöbbször nem bizonytalanságot közvetít, hanem érzékenységet, az meg nem árt senkinek. Schneider Zoltán telitalálat kihallgatónak: amikor megszólal (sokszor), ott meg van szólalva, s hát ez tényleg egy tolós szerep: ő az a karakter, akinek ki kell mondani a nagy, fontos mondatokat. A barátnő szerepében Móga Piroska talán kicsit kevesebb jelenetet kapott annál, mint amennyi ahhoz kellett volna, hogy a végén igazán logikus legyen, amit látunk tőle. De így is több, mint mellékszereplő. Klem Viktorral hasonló a helyzet, valahogy nem jut el oda, ahova a fináléban megérkezik: egyszercsak ott van és kész. Mégsem fájó, hogy így alakult, mert ők is, és a többiek is, a kicsi szerepekben, Gazsó Györgytől, Zsótér Sándoron át Csuja Imréig, mind-mind pont azt jelentik, amit kell. Ami ehhez a zsánerhez elegendő. Igazi mélység nincs, de hitelesség azért van. Senki nem ülteti le a filmet, az meg köszöni szépen, robog előre, egyik hangulatos jelenettől a másikig. A Viszkis az a mozi, amelyik nem tud/akar sokrétű lenni – de meggyőzően működik.

És e meggyőző működésnek a lelkét bizony úgy hívják: akció! A Viszkis miliője is remek, a statisztaszerepekben igen súlyosak az arcok (de leginkább a rendőrök), viszont amit bankrablás, üldözés, menekülés, címén láthatunk… Na, az tényleg nyílt színi tapsot érdemel. Ezekbe a sokszor igen bonyolult és bátor jelenetekbe egyszerűen nem lehet belekötni. S nem azért írom, hogy lélegzetelállító, mert más nem jut eszembe, hanem azért, mert tényleg belepasszírozódtam a fotelbe, amikor ezeket néztem. Személyes kedvencem a Gyorskocsi utcai szökés, ott még fel is szisszentem olykor az izgalomtól, de biztos csak azért, mert tériszonyos vagyok. Bármelyik akciót ki lehetne emelni, megszolgálta mind. Mint ahogy Yonderboi is megérdemel minden dicséretet, hisz olyan zenét írt, amely elsősorban a filmre figyel, s csak azután törődik azzal, hogy ő mennyire cool. És úgy is elég cool, persze.

Szóval, az van, hogy nagyjából így kell ezt a műfajt 2017-ben, nagypályásan csinálni. Köszönjük Nimród, gyere haza máskor is!

Fotók: Szabó Adrienn/InterCom

8
  • Ne azért nézd meg, mert magyar – hanem mert ütős!
  • Vannak benne jelenetek, amelyeket nem elég egyszer látni.
  • Lélektanilag lehetne bonyolultabb – de nem is ígéri, hogy az lesz.

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon