Ilyen ez a popszakma, Lady Gaga és Bradley Cooper elérik, hogy libabőrös légy a vászon előtt

Na, az ilyen filmek miatt is fantasztikus hely a mozi: íme, egy remake, amely egyben a férfi főszereplő első rendezése is, partnere egy díva, s semmi olyan nincs benne, amit ne láttunk volna már százszor. Aztán, tessék: minden pillanata lenyűgöző. Csillag születik. Kritika.

Valóban lendüljünk túl azon, hogy 1937 óta ez a negyedik azonos című amerikai film, s persze nagyjából mindegyik ugyanarról szólt: a kiégett, szenvedélybeteg zenész és az új tehetség szerelméről, no meg arról, hogy ahogy egyik egyre feljebb emelkedik, a másik zuhan a mélybe. S Cooper zavarba ejtően összeszedett változatát nézve azzal sem érdemes foglalkozni, hogy eredetileg Clint Eastwood dirigálta volna ezt a verziót, még az évtized elején, Beyoncé-val. Ez mind rohadtul nem számít, mert elkezdődik a film, meglátod Bradley Cooper karakterét, Jackson Maine-t, ahogy izzadtan gitározik a tömeg előtt, s már ott sejted, hogy itt bizony moziélmény van kialakulóban.

S ahogy halad előre a hibátlan dalokkal, koncertfelvételekkel kísért love story, a helyzet egyre csak fokozódik: Lady Gaga igazi színésznőként hozza Ally-t, az ösztönösen zseniális énekesnőt, akit egy travibárban bámul Jackson, majd persze szépen egymásba habarodnak, turnéznak, a lány egyre sikeresebb lesz, a férfi meg egyre alkoholistább (igen, végig tudja fokozni), imádják egymást, ám az élet egy igazi szemétláda, pláne, ha rád irányítja a reflektorokat – úgyhogy közös történetük megállíthatatlanul tart valami felé, amit mindenki sejthet, s nem feltétlenül azért, mert látta valamelyik korábbi Csillag születiket.

Cooper mindent tud – persze az a nagyobb dolog, hogy rendezőként is tudja ezt a mindent, stílusan és könnyed kézzel fűzi egymásba a jeleneteket, Darren Aronofsky operatőrének, Matthew Libatique-nek teljesen mindegy, hogy a texasi sivatagot, a fesztiválszínpadot, a kádban üldögélő Ally-t, vagy éppen Jacksont mutatja, ahogy a falevelek között játszik a kutyájával, mindahány képe magával ragadóan zseniális. Bradley Cooper mindeközben manír nélkül alakítja a legmenőbb, legemberibb, egyre jobban szétcsúszott Jeff Bridgest – s ezért az alakításért nyilván az 1976-os film Kris Kristoffersona is addig ölelné, amíg ki nem hányja magából az összes whiskey-t.

Gaga pedig olyan természetes, amilyen egy ilyen gigasztár csak természetes képes lenni egy ilyen filmben. Minden jól áll neki: a smink nélküli szomszédcsaj éppúgy, mint a felkapott popcsillag, sőt, hát igazából Ally figurája egyszerre követeli tőle mindkettőt. S meg is kapja rendesen. Arról meg már csak halkan merek beszélni, hogy az olyan mellékszereplők, mint Andrew Dice Clay (IGEN, Ford Fairlane!), vagy a mindig csodálatos Sam Elliott mekkorát emelnek még az összhatáson. Elég nagyot, bébi, elég nagyot.

A Csillag születik akkora meglepetés, mint ide az Egyesült Államok, nem hiába nyeltek félre tőle Velencében, meg mindenhol, ahol eddig vetítették. Ott a helye az Oscaron, s nem csak a daloknak, hanem bizony magának a filmnek is – és ami a legszebb az egészben, hogy látszik rajta: nem véletlenül jött össze Coopernek, hanem azért, mert ez a csávó nagyon tudja mit akar, s olyan biztonsággal mutatja meg mindezt, amire igen nehéz megfelelő szavakat találni.

De talán nem is kell, elég csak megnézni a filmet. Egyszer. Kétszer. Meg még párszor. Showtime!

10
  • Unásig ismer karriertörténet – ritkán látott minőségben
  • Egy pillanat alatt beránt, s ott is tart a végéig
  • Utána csakis a soundtracket akarod hallgatni egy darabig

Player Autószalon

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon