Évek óta nem káromkodtál ennyit egy kék robotfiú miatt

Mega Man hosszú kihagyás után játszik az idegeinkkel, de nem panaszkodunk. Hagyjuk neki.

Amikor eszembe jut Mega Man, egy furcsa gyomorgörcs is érkezik a gondolattal együtt, mert fogalmazzunk úgy, hogy az együtt eltöltött napok emléke nem volt feltétlenül mindig felhőtlen. A Mega Man ugyanis sosem volt könnyű játék. De annyira nem, hogy nagyon nem. Valahol azt olvastam, hogy a Mega Man a platformjátékok Dark Soulsa, és ki vagyok én, hogy vitatkozzak ezzel az állítással? Mindig kínkeservesen tanultam meg a pályákat, hogy eredményes legyek, és bár én igazából az X-szériát kedveltem leginkább, azért az igazán oldschool számozott epizódokkal is elvagyok, ha nagyon kell.

30 éves a sorozat, vagyis igazából már majdnem 31, az első rész ugyanis 1987 decemberében jelent meg NES-re, amivel a Capcom anno szintet lépett, ugyanis azelőtt csak arcade gépeket gyártottak, és az arcade játékaik átiratait, ez volt az első olyan játékuk, ami egyből konzolra készült. És most ugorjunk 2018-ra: itt a Mega Man 11, ami totálisan szakít az elődök pixeles grafikájával, minden gyönyörűen rajzolt, ráadásul nem teljesen 2D-s, néhol 2,5D-be vált, de a lényeg még mindig ugyanaz.

Mega Man még mindig megy és lő, ha tovább tartod nyomva a lövés gombot, még mindig nagyobbat lő, és még mindig legalább annyira könnyű, mint egy tonna százas szög. Órákat kell eltöltened azzal még normál nehézségi fokozaton is, hogy kitapasztald a pályákat, a pontos betanulásuk nélkül esélyed sincs arra, hogy végigvidd a játékot. Hacsak nem a legalacsonyabb nehézségi fokozaton játszol, adott számú életed van, a játék pedig nagyon arra játszik, hogy egytől egyig elvegye tőled őket a lehető legrövidebb idő alatt. Néha olyan pofátlan módon teszi azt, hogy ennyi erővel küldhetett volna minden játékkal egy embert is melléd, hogy pofon verjen indokolatlan pillanatokban, az sem lenne sokkal rosszabb, mint amit digitális formában művel.

Néha emberkínzás, néha kifejezett pofátlanság, néha a kifejezett pofátlanság a köbön, amit művel. De eddig is ilyen volt a Mega Man, vagy még ilyenebb. Nem adja magát könnyen, de tudod, mire fizetsz be. Egy baromi nehéz platformjátékra, ami még a Cupheaden is túltesz néha nehézségben, de gyönyörű és hangulatos, és igenis, rá akarod szánni azt az időt a tanulásra, hogy legyőzd az összes boss-t, mert egyszerűen imádni való minden pofátlanságával együtt.

A történet egészen elhanyagolható, pár jó robotot visz a rosszba Dr. Wily, őket kell mindenféle pályákon legyőzni jól, aztán elvenni a képességüket, amelyek között váltogathatunk a legyőzéseik után. Onnantól kezdve, hogy az első robot boss-t legyőzzük, némileg könnyebbé válik a játék, mert egy esetlegesen hasznosabb fegyverrel gazdagodtunk, akivel a következő boss-t legyőzni már egy vagy két fokkal könnyebb.

A Mega Man 11-ben bevetettek egy új rendszert, a Double Gear Systemet, ami annyit tesz, hogy egy rövid időre lelassíthatjuk az időt vagy erősebbek lehetünk, és ez néha egészen jól tud jönni, de messze nincs annyira kihasználva, mint amennyire ki lehetne. Jól tud jönni néha a lassítás például, de nincs igazán olyan helyzet, amihez kifejezetten kellene, talán majd legközelebb jobban kihasználják, már ha lesz legközelebb.

A pályák egyébként megfelelően hosszúak, néha túl hosszúak is, szívatósak, de legalább van bennük kihívás, ráadásul mire eljutunk a főellenig, pár kisebb boss-t is el kell intéznünk, akik egyébként egészen kreatívak, néha sokkal kreatívabbak és élvezetesebb ellenfelek is, mint a főrobot.

Van egyébként egy elég jó taktika arra, hogy hogyan lehet a Mega Man 11-ben egész jól haladni. Már-már azt mondanám, hogy hogyan lehet az embernek benne sikerélménye, de azt nehezebben adja meg, mint a Coca-Cola a féltve őrzött receptjét. A trükk az, hogy a pályákat végig kell nyomni a legkönnyebb fokozaton, mert ott az elhalálozás lehetősége közel nulla, majd ezzel a könnyedséggel megtanuljuk és kitapasztaljuk a pályákat, utána pedig nem 189-szer halálozunk el, csak mondjuk 89-szer, mire elérünk a főellenig.

Aki a legdurvább fokozaton is végigtolja, azt minimum Nobel-díjra terjeszteném fel, én még normal fokozaton is úgy káromkodtam, hogy a szomszédok kirendeltek hozzám egy idősebb és egy fiatalabb papot. Ha eddig is szeretted a Mega Maneket, akkor ezt a részt is imádni fogod, mert a grafikán kívül szinte semmi sem változott, és az egész valahogyan annyira szívet melengetően old school, hogy ilyesmit már jóformán alig engedheti meg magának valaki, de hát egy ekkora klasszikusnál nem is érdemes nagyon durván változtatni a formulán, hiszen mindenki azért szereti ezt a szériát, ami. Egy borzasztóan nehéz káromkodásgenerátorként, amit egyszerre gyűlölsz és imádsz. És tartok tőle, hogy ha most újrajátszanám a Cupheadet, nem is tűnne annyira borzasztóan nehéznek.

8
  • Méltó folytatás
  • Szép és hangulatos
  • Pofátlanul nehéz, de hát mire számítottunk

Player Autószalon

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon