Ez a rocksztár inkább ember, mint legenda, pláne, ha ez a rocksztár Ethan Hawke

A Meztelen Juliet-ben minden benne van, amitől olyan nagyon nem lehet elrontani a Nick Hornby-adaptációkat. Ám akkor se járunk rosszul, ha egyszerű romkomként nézzük, hisz akkor a legszórakoztatóbb. Kritika.

Szólhatna a sztori kicsit erősebben arról is persze, hogy mennyire nem számít, hogy akiért rajongunk, milyen is valójában, s bár ez is megjelenik – leginkább egy vicces vacsorázós jelenetben – az igazán élvezhető hangsúly mégiscsak azon van, hogy Ethan Hawke mennyire szerethető, amikor heverészik a kertben, s répát rágcsál, miközben egyik gyerekével próbál barátkozni, akivel addig nem is igazán foglalkozott.

Hawke alakítja ugye Tucker Crowe-t, az egykor ígéretes rockzenészt, aki egyszercsak eltűnt, de hagyott maga után jó néhány igen lelkes, teljesen dilis rajongót, akik közül a leglelkesebb talán Duncan (Chris O'Dowd). Blogot vezet kedvencéről, s amikor éppen nem az alaposan kiplakátozott Crowe-szentélyében hallgatja az idol kétségtelenül nyavalygós fiatalkori dalait (leginkább a Juliet című lemezt), hasonszőrű virtuális haverjaival cserélgetik a teóriákat arról, hogy Tucker Crowe mit is csinálhat mostanában, s miért pont azt, s milyen titkok övezik elvonulását.

Igen ám, csakhogy Duncannek – aki egyébként tényleg nagy koponya, ha popkultúráról van szó – van egy barátnője, Annie (Rose Byrne), aki egyre jobban unja a pasi őrületét, s amikor előkerül Crowe lemezének demováltozata (ez a Meztelen Juliet), mérgében erősen kritikus kommentet publikál Duncan blogjára. Aminek hatására maga az egykori sztár ír Annie-nek, hogy igencsak egyetért vele. S nekiállnak barátkozni…

Ami ezután történik, nem csak azok számára kitalálható, akik olvasták a regényt, hanem azoknak is, akik valamennyire ismerik Hornby világát – szellemes párbeszédek történnek sorra, meg amolyan „igaz is lehetne, meg nem is” helyzetekben megyünk előre, kirajzolódik Crowe lúzerségének portréja, meg alakul a románc is, Duncan néha viccesen szánalmas, máskor maga a sebezhető, emberi cukiság (mondjuk, inkább az előbbi, ami kicsit igazságtalan a karakterrel szemben, de nem annyira bántó). S miközben mindez történik, szólnak a jó zenék, Amerikában meg Londonban is vagyunk, a legkisebb mellékszereplők is rendelkeznek megjegyezhető arccal és személyiséggel – elvagyunk a felszínen, s bár nyilván vágynánk mélyebbre, de a kikapcsolódáshoz elegendőt így is bőven megkapjuk.

Egyszerűen azért kapjuk meg, mert Hornby minimum helyes történeteket ír, amit nem rontottak el a forgatókönyvírók sem (voltak hárman), a színészeket, a nem annyira ismert Jesse Perezt (A lökött tesó) korrekt módon vezeti, azok pedig több mint korrekt módon teszik a dolgukat. Ami tök rendes dolog, mert így mi szépen hátradőlhetünk, s nézhetjük például Ethan Hawke-ot, ahogy heverészve majszolja a répát.

Nem mondhatom erre, hogy haszontalan elfoglaltság.

7
  • Hornby-rajongóknak kötelező, de a többieknek is ajánlott
  • Tökéletes randifilm
  • Hawke nem tud énekelni, viszont jó hallgatni

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon