Slash: Apocalyptic Love – Mocskos szerelem (teljes koncertvideóval)

Vajon mikor szólították utoljára Saul Hudson-nak az idén 46 éves Slash-t? Ez legalább olyan talányos kérdés, mint hogy mikor fog más típusú számokat írni a csávó, és hogy ki a franc lenne kíváncsi azokra? A gitáros, aki egyszer meghalt, de már elmúlt, most is a szokásos riffeket hozza, nem is vártunk tőle mást, épp ezért nem is okoz csalódást.

Slash a hűség embere. Hűséges a Gibson márkájú gitárokhoz, a Marshall erősítőkhöz, Los Angeles-hez, a Roxy klubhoz, a whiskey-hez, a dögös, egyenes rock and rollhoz, amit világ életében szolgáltatott és azokhoz a rajongókhoz, akik pont ezért szeretik őt. Más hasonlattal élve Slash olyan, mint egy kalapács: nem túl bonyolult szerszám, nem igazán lehet vele új dolgokat létrehozni, de ha be akarunk verni egy szöget, sosem hagy minket cserben.

A most megjelent kiadványon is pontosan ez történik, nem sok vizet zavaró, de penge és bármikor újrahallgatható dalokat kapunk a rocktörténet legismertebb göndör fürtjeinek gazdájától, aki 5 Guns N’ Roses, 2 Slash’s Snakepit és 2 Velvet Revolver album után gyorsan össze is hozta második szólólemezét a 2010-es, cím nélküli debüt után.

Azért nem árt összefoglalni az előző részek tartalmát, mert a zenész körül mindig zajlik az élet. A Guns N’ Roses-t például beiktatták a Rock And Roll Hall Of Fame-be, de minden idők legripacsabb zenekarának tagjai most is bebizonyították, hogy nem hiába érdemelték ki ezt a címet, hiszen még egy ilyen megtisztelő elismerés idején sem képesek félretenni kicsinyes sértődéseiket, és együtt elnyomni pár számot a régi felállásban, vagy legalább egymás mellé ülni a ceremónián. Persze megint Axl volt a főkolompos, aki mostanában a Guns nevet kizsákmányoló bandájával egyre kisebb fesztiválokon haknizik és leginkább azzal tölti napjait, hogy ijesztő méretűre növeszti a fejét, ami lassan akkora, mint egy génkezelt görögdinnye. Nem mintha Slash-en nem látszanának az öregedés jelei, de a már említett fürtök eltakarják a mocskos kis részleteket, ezért okos imidzs-választásról beszélhetünk esetében. A gitáros továbbá feltűnik majd Ozzy koncertkörútjának (ami az elmaradó Black Sabbath turnét helyettesíti) néhány állomásán Zakk Wylde társaságában, továbbá ő is útra kel azzal a Myles Kennedyvel, aki előző lemezén két számot énekelt fel (olyan arcok mellett, mint Ozzy, Iggy, Lemmy, Dave Grohl, stb.), majd együtt turnézott emberünkkel, most pedig az egész lemezen az ő éles hangját hallgathatjuk.

A világ tehát nem sokat fordult a kalapos királlyal, most is zsíros riffekre épülő számokat hozott össze és igazából nagyon szimpatikusan csinálja ezt a régi vágású gitárzenét. Virtuóz megmozdulások ezúttal sincsenek, hiszen sosem utolérhetetlen technikájáról-, sokkal inkább fílinges megmozdulásairól volt híres a jó öreg Saul… ezekből most is van pár, továbbá szólókból sincs hiány, van amelyik kimondottan erősre sikerült és van, amelyik feledhető rutin cucc. A jellegzetes borító alá pakolt korong a címadó számmal veszi kezdetét, a You’re A Lie jó kislemez nóta, a We Will Roam nem ilyen zenékre szakosodott rádiókba is simán beférne, az Anastasia pedig meglepően sokrétű darab: spanyolos intró, Bach futamok, Brian May ihletésű szóló és hard rock riff keveredik benne.

Myles hangja illik ezekhez a témákhoz, a többi zenészre sem lehet panasz, jól összeszokott a társaság az előző turnén, sok szöveget az alkotók drogokkal kapcsolatos élményei ihlettek, tyűha, ezt tényleg nem gondoltuk volna, a lemez összességében pedig betalál minden különösebb meglepetés nélkül. Nem egy látványos gól, de abszolút érvényes találat.

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon