Slash: Apocalyptic Love – Mocskos szerelem (teljes koncertvideóval)

Vajon mikor szólították utoljára Saul Hudson-nak az idén 46 éves Slash-t? Ez legalább olyan talányos kérdés, mint hogy mikor fog más típusú számokat írni a csávó, és hogy ki a franc lenne kíváncsi azokra? A gitáros, aki egyszer meghalt, de már elmúlt, most is a szokásos riffeket hozza, nem is vártunk tőle mást, épp ezért nem is okoz csalódást.

Slash a hűség embere. Hűséges a Gibson márkájú gitárokhoz, a Marshall erősítőkhöz, Los Angeles-hez, a Roxy klubhoz, a whiskey-hez, a dögös, egyenes rock and rollhoz, amit világ életében szolgáltatott és azokhoz a rajongókhoz, akik pont ezért szeretik őt. Más hasonlattal élve Slash olyan, mint egy kalapács: nem túl bonyolult szerszám, nem igazán lehet vele új dolgokat létrehozni, de ha be akarunk verni egy szöget, sosem hagy minket cserben.

A most megjelent kiadványon is pontosan ez történik, nem sok vizet zavaró, de penge és bármikor újrahallgatható dalokat kapunk a rocktörténet legismertebb göndör fürtjeinek gazdájától, aki 5 Guns N’ Roses, 2 Slash’s Snakepit és 2 Velvet Revolver album után gyorsan össze is hozta második szólólemezét a 2010-es, cím nélküli debüt után.

Azért nem árt összefoglalni az előző részek tartalmát, mert a zenész körül mindig zajlik az élet. A Guns N’ Roses-t például beiktatták a Rock And Roll Hall Of Fame-be, de minden idők legripacsabb zenekarának tagjai most is bebizonyították, hogy nem hiába érdemelték ki ezt a címet, hiszen még egy ilyen megtisztelő elismerés idején sem képesek félretenni kicsinyes sértődéseiket, és együtt elnyomni pár számot a régi felállásban, vagy legalább egymás mellé ülni a ceremónián. Persze megint Axl volt a főkolompos, aki mostanában a Guns nevet kizsákmányoló bandájával egyre kisebb fesztiválokon haknizik és leginkább azzal tölti napjait, hogy ijesztő méretűre növeszti a fejét, ami lassan akkora, mint egy génkezelt görögdinnye. Nem mintha Slash-en nem látszanának az öregedés jelei, de a már említett fürtök eltakarják a mocskos kis részleteket, ezért okos imidzs-választásról beszélhetünk esetében. A gitáros továbbá feltűnik majd Ozzy koncertkörútjának (ami az elmaradó Black Sabbath turnét helyettesíti) néhány állomásán Zakk Wylde társaságában, továbbá ő is útra kel azzal a Myles Kennedyvel, aki előző lemezén két számot énekelt fel (olyan arcok mellett, mint Ozzy, Iggy, Lemmy, Dave Grohl, stb.), majd együtt turnézott emberünkkel, most pedig az egész lemezen az ő éles hangját hallgathatjuk.

A világ tehát nem sokat fordult a kalapos királlyal, most is zsíros riffekre épülő számokat hozott össze és igazából nagyon szimpatikusan csinálja ezt a régi vágású gitárzenét. Virtuóz megmozdulások ezúttal sincsenek, hiszen sosem utolérhetetlen technikájáról-, sokkal inkább fílinges megmozdulásairól volt híres a jó öreg Saul… ezekből most is van pár, továbbá szólókból sincs hiány, van amelyik kimondottan erősre sikerült és van, amelyik feledhető rutin cucc. A jellegzetes borító alá pakolt korong a címadó számmal veszi kezdetét, a You’re A Lie jó kislemez nóta, a We Will Roam nem ilyen zenékre szakosodott rádiókba is simán beférne, az Anastasia pedig meglepően sokrétű darab: spanyolos intró, Bach futamok, Brian May ihletésű szóló és hard rock riff keveredik benne.

Myles hangja illik ezekhez a témákhoz, a többi zenészre sem lehet panasz, jól összeszokott a társaság az előző turnén, sok szöveget az alkotók drogokkal kapcsolatos élményei ihlettek, tyűha, ezt tényleg nem gondoltuk volna, a lemez összességében pedig betalál minden különösebb meglepetés nélkül. Nem egy látványos gól, de abszolút érvényes találat.

Player Autószalon

Legfrissebb

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon