Minden tekintetben megugrotta a saját maga által magasra pakolt lécet a Trónok harca. Nem nagyon tudok és nem is szeretnék visszafogottan nyilatkozni a látottakról, mert nem is nagyon lehet. A rajongói várakozásokat kicselezve, rengeteg pénzt eltapsolva, egy igazán markáns záróepizóddal megtámogatva küldték pihenni a sorozatot. Jaj de nehéz lesz kivárni a szeptembert! Nyugalom, szólok, ha érkeznek az utolsó epizódos spoilerek.

Westerosban nem lehet könnyű életbiztosítást kötni. Valószínűleg most már nincs is ilyesmire lehetőség, George R.R. Martin világában ugyanis még talán nem haltak meg ennyien egyetlen évad alatt, vagy hogy máshogy fogalmazzak, nem írtak ki ennyi állandó szereplőt. Néhányat nem fogunk sajnálni. Mondjuk úgy, hogy ha egymás mellé állítanánk a balsorssal sújtott karaktereket, és le kellene ültetnünk közülük a valamennyire is szimpatikusakat, akkor mindössze a pöcspörgettyű Joffrey maradna állva. Aztán megkínálnánk újra egy kis pitével, miközben végtelenített videót készítenénk a szenvedéseiről. 4K-ban.

Joffrey kiírása szükségszerű volt, Martin teljes joggal nem erőltette tovább a szálat. Volt bárki, aki ne röhögött volna fuldokolva a halálakor? Volt bárki, aki megsajnálta? Akadt olyan, aki együtt sírt Cersei-vel, átérezve a fájdalmát? Nyilván nem, de nem is az volt a zseniális húzás, hogy Martin már megint kínok között hagyott eltávozni egy állandó karaktert. Inkább az, hogy brutális pontossággal mutatta meg, mi történik egy ilyen helyzet után. Hogyan reagálnak a karakterek, kiből bújik elő az ember és milyen mértékben, jöhet-e egy jobb király az ünnepelt barom után? Egyáltalán jöhet-e boldogabb időszak ezen a véráztatta hegyes-völgyes-falas csontdarálóban?

A negyedik évad kicsit mintha másképp kezelte volna a szereplőket. Nem hosszú és hangulatos beszélgetések sorozata folyamán bontotta tovább a karaktereket, hanem komoly morális dilemmák elé állította őket, amire eddig is bőven akadt példa, de egyetlen évad alatt annyit kaptunk most ezekből, mint eddig összesen. Daenerys hirtelen előkerült uralkodhatnékja például amennyire rosszul hangzott elsőre, annyira jól működött a széria második felében, mert Martin gyönyörűen bemutatta vele, hogy nincs tökéletes uralkodó, nincs csupa jóság és szeretet, nincs jogos bosszú, egyszerűen nem fekete és fehér minden a Hét Királyságban.

Mintha lett volna az egészben valami egyáltalán nem zavaró nevelő jelleg. A Game of Thrones eddig is játszadozott a kontrasztokkal, azaz megmutatta, hogy egy olyan rohadékban, mint a Véreb is akad valahol nagyon mélyen valami pozitív, ha rosszabb napja van, és egy olyan tisztalelkű karakterben, mint Daenerys vagy Tyrion is akad sötét oldal. Ezzel bármeddig lehet játszadozni, és ezt George bácsi is jól tudja.

De nem csak ettől nyújtott többet ez az évad. Korrekt módon léptünk egy hatalmasat a nagy költségvetésű mozik irányába. A rettegett kilencedik rész például egy az egyben flottul mutatott volna hatalmas vásznon is, Peter Jackson szolidan elkezdett izzadni az óriások és a mamutok kivitelezése láttán, mert a teljesen szokatlan utolsó előtti epizód ezúttal inkább kinézetében volt sokkoló, mintsem az elhulló szereplők számában, valamint az elfröcskölt paradicsomlé mértékében.

ÉS MOST JÖNNEK A SPOILEREK!

A kilencedik epizód. Jó szokás szerint vártuk a vérfürdőt, helyette viszont egy ötvenperces, precízen kidolgozott háborús akciót kaptunk, és nem nagyon bántuk. Látszott, hogy rengeteg pénzt öltek bele, minden idők legdrágább epizódjától el is várja az ember, hogy makulátlanul nézzen ki. És ennél jobban nem is lehetett volna kivitelezni. Ygritte halála persze sajnálatos, de kiszámítható pillanat volt, ebben a tekintetben a meglepetésfaktor egyáltalán nem volt erős.

De hát nehéz is lett volna egy olyan esemény után még meglepni bárkit, mint a Vipera és A Hegy harca egy résszel korábban. Azt a fajta trancsírozást, amit Oberyn feje volt kénytelen elviselni, maximum egy keményvonalas francia horrorban lehet látni, mondjuk úgy, hogy nem foglalkoztak a sejtelmes megvalósítással, inkább egy az egyben szétrobbantották szerencsétlen szereplő fejét, mintha csak tíz bolgár folkklipet kellett volna megnéznie egymás után. De ettől szép ez az egész. A kiszámíthatatlan brutalitástól. És a csöcsöktől, amiből most mintha jóval kevesebb jutott volna, de még az is picit öncélúnak tűnt, amit sikerült belepasszírozni az epizódokba. Soha egyik villantásnak sem volt értelme dramaturgiailag.

Továbbra is hihetetlen, mennyire nem szarozik Martin a karakterekkel. Joffrey kimúl, Ygritte lenyilazódik, Oberyn feje széttrancsírozódik, a Véreb péppé verődik (egy nő áldásos tevékenysége által), Jojen megpörkölődik, Lysa kihajítódik a Hold ajtaján, Shae megfojtódik, Tywin kábelt fektetni megy, aztán ott is marad. A saját fia öli meg. Egy apák napján leadott epizódban. Zseniális. Martin zsenialitása nem csak a meglepő pillanatok és emberveszteségek sorozatában rejlik, hanem abban is, hogy csodaszépen működteti a kémiát az egymással összebútoroztatott szereplők esetében, sosem rakott össze még olyan párost, akik nem hoztak volna valami érdekes vonalat a történetbe. És mivel egyre több szereplő érkezik Westeros mindenféle területéről, gyakorlatilag kimeríthetetlen a jó karakterpárosítások száma.

Hosszasan lehetne most méltatni Peter Dinklage érdemeit, és érdemes is, mert az hagyján, hogy továbbra is ő a sorozat motorja, idén olyan jeleneteket kapott, amikben megmutathatta, hogy mire képes azonkívül, amiért már eddig is illett neki mindenféle díjakat a lábai elé pakolni. A tárgyalás végi kiborulás, a záróepizód végi kettős gyilkosság mind-mind felejthetetlen jelenetek, olyat játszik ez a csöpp ember, amire alig voltak képesek eddig mások a sorozatok történelmében. A Trónok harca egyébként sem arról híres, hogy rosszul castingolt pincsiparádé lenne, amit minden készítője és szereplője félvállról vesz.

Másnak nem volt olyan érzése, hogy a Game of Thrones elkezdte magát igazi sorozatként kezelni? Meglepően magas volt a keményvonalas cliffhangerek száma, és hát ott van az a tény is, hogy lezárásként nem egy felejthető epizódot kaptunk, hanem egy valóban sorsfordítót, durva befejezéssel, ami úgy vágja oda az embert a falhoz (bocsánat, a Falhoz), hogy nem kel fel onnan szeptemberig. Tyrion megöli Shae-t és a saját apját, majd megszöktetik, Varys pedig bölcsen vele tart, és az ember máris nyúlna a következő kötetért, mert ezt nem lehet kibírni az új évad indulásáig.

Egyre kevésbé volt olyan érzésem, hogy egy könyvet olvasok, amit hetente be kell zárnom egy ponton. Végig feszített volt a tempó. Inkább olyan most a Trónok harca, mint egy igen hosszúra nyújtott mozifilm, amiben az elhalálozások száma magasabb, mint a Rambó-ban, sőt, magasabb, mint a Nagy durranás 2-ben. Eddig is szerettük, de mintha mostantól lenne igazán komoly az ügy. Lehet, hogy túl nagy kijelentésnek hangzik, de a negyedik évadnak helye van minden idők legjobb sorozatévadai között. Közepes rész nélkül, feszes tempóban vezetett elő valamit, aminek a kimenetelét meg sem lehet jósolni. Szeptember, de rohadt messze vagy még! Addig úgy kell várnunk, mint Daenerys sárkányainak. Láncra verve, visítva. Ez jó mulatság, férfimunka volt!

UPDATE: És akkor még nem is gondoltam arra, hogy valójában 2015 áprilisában tér csak vissza a sorozat. Horror. Horror.

(Fotók: HBO Sajtószoba)