Ha tehetnénk, a következő tanácsot adnánk a Starhawknak: Menj ki, és gyere be még egyszer!
Azért az jelent valamit, ha egy programnak három év elteltével is masszív közönsége van. Ilyen volt a 2007-ben piacra dobott Sony belső fejlesztés, a Warhawk című online csatákra kihegyezett TPS, melyet berakva a Playstation 3-ba, még tavaly sem jelentett különösebb problémát lobby-t találni. A Warhawk egyáltalán nem rendelkezett egyjátékos móddal, de erre igazából nem is volt szükség. Képi világát tekintve olyan volt, mintha az első világháborút sci-fi környezetbe pakolva játszaná újra két rejtélyes frakció. Hatalmas térképeken ment a hirig gyalog, kerekeken, lánctalpakon és levegőben. Persze azóta elszállt röpke öt év, így itt volt az ideje kicsit polírozni a jól bevált recepten. A munkára felkért LightBox Interactive a Sony Santa Monica-val karöltve azonban nem állt meg a polírozásnál, hanem egyenesen forradalmat tervezett.
A reformokat ott kezdték, hogy egyjátékos kampányt hegesztettek a Starhawk-nak. Ez a tény azonnal kiveri a szerencsés játékos szemét, hiszen a főképernyőn két opció választható, a single, illetve a multiplay finomságokat kínálva. A sztori szerint az emberiség által ismert galaxis peremvidékein felfedezik a rift nevű ásványt, ami valósággal megbabonázza azokat, akik kapcsolatba kerülnek vele, és a Tejútrendszer minden irányából ide gyűlnek kései utódaink, hogy ki-ki megcsinálja a saját szerencséjét. Azonban ha felelőtlenül kezelik, az ásvány csúnya metamorfózisokat okoz az élő szövetben, így a lakosság hamar két csapatra, fertőzöttekre és telepesekre szakad. Tudjuk mire gondolsz! Frank Herbert Dűne-ciklusa is hasonló témát dolgozott fel, ahogy a mese ismerős lehet még a történelemkönyvek lapjairól is, hiszen valami ilyesmi történt a nagy amerikai aranyláz idején.
A párhuzam által feladott magas labdát a Starhawk borzasztó stílusosan csapja le, hiszen a játékot átlengi valamiféle sci-fi-western hangulat, amit látványosan erősítenek a képregényes átvezetők is. A harc-tépázta bolygóra érkezik Emmett Graves (Django ugorhat be róla a western-fanoknak), hogy végrehajtson egy utolsó megbízást és leszámoljon múltjával. A játék sava-borsát az adja – és emiatt nem süllyed a single kampány egy tizenkettő-egy tucat TPS szintjére – hogy Emmett orbitális pályáról különböző épületeket, járműveket hívhat le a bolygó felszínére, melyeket okosan használva akár a többszörös túlerő is legyűrhető. A sztori tekintetében nem tudunk nagyobb spoilerekkel élni, hiszen – és itt következhet is a verdikt – a jó alapötletet leszámítva kellemes, de itt-ott ellaposodó, amolyan okés élményben lehet részünk. Épp emiatt a kampány inkább csak előjáték, egyfajta alapkiképzés a valódi háború előtt, amiben azért érdemes legalább az alapok elsajátításáig részt venni, hogy a kezelés ne jelentsen gondot az online hadszíntéren.
A forradalmat a multiplayer-részlegbe csomagolták a készítők. Míg a kampányban csak Emmett hívhat le épületeket az ellen ritkítására, addig a többjátékos módban legfeljebb 32 játékos teheti meg ugyanezt olyan méretű pályákon, melyeket ritkán látni TPS-nézetű lövöldékben. Az ötlet frenetikusan működik a gyakorlatban. Mivel az épületválaszték is kellő arányérzékkel lett összeállítva, okos használatuk pedig jelentős taktikai előnyhöz juttathat egy összedolgozó brigádot, a játékos jóformán istennek érezheti magát a csatatéren. A real-time strategy és a TPS ilyetén összeolvasztása a legnagyobb találmány a Deathmatch feltalálása óta. Az élmény olyan, mintha a Dune 2 épülő-szépülő bázisán grasszáló Bigyó őrmesterbe bújva részt vehetnél az epikus küzdelmekben és az alapbázis, valamint az előre tolt állások kialakításában is. Mind a gyalogos, mind a járműves és a légi harc első osztályú kivitelezést kapott. A légi jármű (Starhawk) irányítása például pofonegyszerű, mégis a lehető legváltozatosabb manővereket hajthatjuk vele végre.
Garantáltan ujjongani fognak még a legnyugodtabb játékosok is, amikor sikerül beküldeniük a legkövérebb bombát az ellenfél bázisának közepére, és egy látványos tűzgömbben sétál vissza az ellen komplett védelmi rendszere a kőkorszakba. Ez persze csak egy a feledhetetlen élmények sorában, melyek egymás sarkát taposva sorjáznak a Starhawk meccseiben. Persze minden csata olyan, amilyenek a benne harcoló katonák, így az is előfordulhat, hogy egy türhő módon rohamozó, és így esélytelen csapathoz csatlakozva elmegy a kedved a hirigtől, de nem érdemes elcsüggedni, elég átlépni egy másik lobby-ba. Az online felület egyébként is a maximalizmus határát súrolja, szinte már csak a facebook-integráció hiányzik.
A Starhawk technikai oldalról is kifogástalan. Pop-up (előttünk feltűnő tereptárgyak), vsync (a kép vízszintes törése) csak elvétve látható, a 30 és 60 fps közötti képfrissítés pedig soha nem zuhan a jelzett határérték alá. A grafika, az animációk és a horizontot betöltő effektek szemkápráztatóak, az pedig külön öröm, hogy a sci-fi téma ellenére nem a szokásos lézer-puty-puty hangok, hanem intenzív robbanások, becsapódások és az utánégetőt bekapcsoló sólymok keltette hangrobbanások dolgoztatják meg a hangfalakat.
A Starhawk annak ellenére, hogy a Sony nem hanyagolta el a játék marketingjét sem (vicces trailerek garmadáját zúdították ránk és nyílt bétával kedveskedtek a játékosoknak), valamint minőségét tekintve is kiemelkedik az utóbbi hónapok többjátékos címei közül, buta megjelenési időpontjának köszönhetően lecsúszott a neki kijáró figyelemről. Ha végeztél Max bácsi kalandjainak legutóbbi felvonásával és a pokol fortyogó bugyrait is fellocsoltad szentelt vízzel, akkor mindenképpen érdemes ellátogatnod tesztalanyunk világába is. Tudjuk, hogy időről-időre tűnnek fel hasonló ékkövek, melyek érdemtelenül merülnek el a feledés posványában. Csak remélni merjük, hogy a Starhawk nem jut erre a sorsra.