Milyen szép idők is voltak azok, amikor semmi más dolgunk sem volt, csak élvezni a Call of Duty és a Medal of Honor-játékok egymás elleni küzdelmét, amiből csak mi jártunk jól, hiszen az egykori II. világháborús játékszériák jobbnál jobb részekkel kényeztettek el minket. Aztán a CoD készítői okosan rájöttek arra, érdemes lenne modernizálni a sorozatot, a MoH viszont erre nem volt hajlandó, legalábbis egészen 2010-ig. És akkor sem sikerült túl jól a művelet.

A Medal of Honor előző kiadása ugyan végigjátszható és élvezhető is volt, de semmilyen újdonságot nem tartalmazott, azaz minden tekintetben teljesen középszerű, de korrekt iparosmunkának bizonyult. Csalódottságunkat némileg enyhítette az a tény, hogy bejelentették a folytatást, a Warfighter-t, amit már a fantasztikus Frostbite 2 motor hajt, de sajnos újra ugyanaz a Danger Close fejleszt, amely az első részért is felelős. Az a baj, hogy a készítők most súlyosan mellényúltak, sőt, többször nem is érteni, mit akartak ezzel a furcsa, végtelenül semmitmondó teremtménnyel.

Egy dolog az, hogy a játék tele van bugokkal. Nyilván idegesítő tény, de próbáljuk meg túltenni magunkat rajta. Nehéz lesz, de talán majd az update-ek megoldják. A bugokat egyébként még valahol el is lehet nézni, úgyis arra fogsz figyelni, hogy az új Medal of Honor olyan AI-val lépett elő, amitől még az ötéves unokahúgod is sikítófrászt kapna. Saját katonatársaink ugyanis simán kilöknek minket a fedezékünkből, ami sokszor okoz igen nagy problémákat. Arról nem is beszélve, hogy a Warfighter fedezékrendszere sem valami kifinomult, tökéletesre csiszolt darab, igazi ujjgyakorlat bujkálás közben mondjuk kinézni a fedezékünkből, de sok értelme nem is lesz, csak lőni, lőni bele a nagyvilágba.

A játék készítőivel annak kipörgetése közben egyébként sokszor nagyon szívesen interjúzna az ember. Biztosan megkérdezné őket arról, tulajdonképpen miért is vehetjük fel a földről az elesett katonák fegyvereit, amikor bármikor kérhetünk egy-egy friss és ropogós tárat aktuális puskánkhoz a társainktól? Miért annyira genyák a saját társaink, hogy akadályoznak minket a haladásban? Miért vannak benne olyan értelmezhetetlen jelenetek, mint a fegyverrel felszerelt robot irányítása? Miért nem lehet könnyedén eltalálni valakit egy távcsövessel? És ez még csak a kezdet…

A Warfighter-ben egy rakás teljesen értelmetlen pillanat adódik össze egy teljes egésszé, nem érteni például magát a sztorit sem, főleg annak családi vonalát, ami persze az amerikai hősiességet és a háború áldozatainak fájdalmát igyekszik hatványozni, de jelen esetben inkább gyököt von belőle.

Azt azért a Danger Close is tudta, hogy egy ezerszer látott sablonokat előcitáló játékkal nem ússza meg, ezért belepasszintott egy elsőre érdekesnek tűnő autóvezetős részt is, de azt már nem tudta, mikor kellene abbahagyni az egymás után száguldozást. A legelső autósüldözés egy darabig igencsak feldobja a hangulatot, függetlenül attól, hogy ennyire arcade belső nézetes autós gammával nem nagyon találkoztunk még. Aztán amikor már hosszú percek óta nem történik semmi, ami feldobja az adrenalinszintünket, elkezdjük várni a pálya végét. De nem jön. Csak üldözünk tovább, és próbálunk nem falnak menni. És most tessék ezt szó szerint érteni.

Később már autós-rejtőzködős (!) feladatokat is a nyakunkba varrnak, ami nemcsak hogy idegesítő, de még felesleges és vicces is. Ettől függetlenül bizonyos pontjain eléggé élvezhető jeleneteket is hoz ez az új irány (pl. a parkolóházban), de aztán elromlik minden, és a szintén közepes, autókkal lökdösődős Vin Diesel-játék, a Wheelman jut az ember eszébe. Nem túl jó ajánlólevél.

És ami ezen kívül van? Semmi. Mindent láttál már. Homokvihar, emberüldözés, sznájper, árpídzsí, motorcsónakos hajsza, ajtókinyitás utáni lassított fejbelövések, ésatöbbi, ésatöbbi… A fejlesztők gyakorlatilag összeszedtek minden FPS-klisét, amit csak tudtak, és készítettek belőle egy FPS-best ofot, csak sajnos kicsit gyengébb színvonalon. De hogy ne legyen azért annyira keserű a szánk íze, mindezt olyan parádés grafikai megvalósítással rakták le elénk, amitől kicsordul az ember nyála. A Frostbite 2 motor talán a Battlefield 3 óta nem bőgött fel ekkora robajjal, a textúrák tűélesek, az átvezető videók animációja mozi-színvonalú, néha fogod a fejed, hogy miért nem lehetett ugyanennyi időt fordítani a belbecsre. Vagy legalább feleennyi időt.

A Medal of Honor második modern eljövetele tehát rosszabb lett az elsőnél, de ez nem jelenti azt, hogy a Danger Close egy szörnyet teremtett volna. A Warfighter abszolút végigjátszható, csak végtelenül unalmas, és nem mindig kellemes darab. Tele van szarvashibákkal (például ha nem az előírt módon teljesíted a küldetést, az emberek gyakorlatilag teleporttal jelennek meg a helyszínen, amíg nem azt teszed, amit a játék akar), tele van bugokkal (végtelenül buta AI, bár lehet, hogy ez feature), de ha éppen nincs jobb, akkor rá lehet szánni azt az öt órát.

Csak az a helyzet, hogy van jobb. Úgy hívják, Call of Duty: Black Ops 2. Hogy milyen megfontolásból küldték ellene ezt a fércmunkát, azt elképzelni sem lehet. Bátorság vagy szimpla hülyeség? Ki-ki döntse el maga. Az biztos, hogy ha ínséges időkben hozták volna ki, talán egy fokkal jobb lenne a megítélése. De még erre sem fogadnánk nagy tétekben.

Tovább:
A Player legfrissebb cikkeihez
Mi micsoda a Rontó Ralphban?
Ilyen lett a Sony nagy dobása, a Wonderbook