A négylevelű lóhere legalább annyira hozzátartozik az Alfa Romeóhoz, mint a jellegzetes kígyós címere, és idén lesz száz éve, hogy a milánói márka legsikeresebb versenyautóit és legizgalmasabb sportmodelljeit ékesíti.
Száz év telt el azóta, hogy az autóra festett zöld négylevelű lóhere szerencsét hozott az Alfa Romeo pilótájának a Targa Florión. A Quadrifoglio Verde attól fogva hivatalosan is a márka versenycsapatának szerencsehozó jelképévé vált, majd a hatvanas évektől napjainkig kisebb megszakításokkal az Alfa Romeo legizgalmasabb közúti modelljeit jelöli. A négylevelű lóherét az évtizedek során többször is elővette és leporolta az Alfa Romeo, a legutóbb 2015-ben, amikor a Giulia kezdett új fejezetet a márka történelmében. A centenárium alkalmából megmutatjuk, hogy milyen modellekre került az olaszok ikonikus jelképe.
Szerencsehozó kabala
Az 1909-ben alapított Anonima Lombarda Fabbrica Automobili a húszas évekre Nicola Romeo birtokába került, ezért 1920-tól már Alfa Romeo névre keresztelték az autóikat. 1921-ben mutatták be az első világháború utáni első versenyautójukat, az RL-t, aminek háromliteres, hathengeres motorja kezdetben 56 lóerőt teljesített, ezzel 110 km/órás sebességet ért el.
Az Alfa Romeo két könnyített változatot épített belőle a Targa Florio futamára, ezeknek a tömegét egy tonna alá csökkentették.
A versenycsapat pedig Alberto Ascari és Enzo Ferrari mellé leigazolta utóbbi jóbarátját, az akkor autószerelőként dolgozó, de korábban kerékpárversenyzőként sikeres Ugo Sivoccit, aki az Alfa Romeo egyik RL-jét kormányozta az 1923-as Targa Florión.
Sivocci a tizenhármas rajtszámot kapta az 1923-as Targa Florión, ezért hogy szerencsét hozzon neki, fehér alapon zöld négylevelű lóherét festett az autójára. Sikerült is megszereznie a futam győzelmét, ezért ettől fogva minden versenyen lóherével díszített autóval állt rajthoz. Kivéve a monzai nagydíjon, ahol utolérte a balszerencse, és az edzésen életét vesztette egy balesetben.
Formula–1-es sikerek
A zöld négylevelű lóhere ettől fogva hivatalosan is az Alfa Romeo versenyautóinak szerencsehozó jelképe lett, de kissé módosított formában. Sivocci halálával nemcsak a rajtszámát nem adták ki többet az olasz motorsportban, de a rombuszból is elvettek jelképesen egy oldalt, így vált a mai napig ismert háromszöggé a négylevelű lóhere háttere.
A következő évben bemutatott Alfa Romeo P2-vel igazi sikersorozat vette kezdetét.
Már 1925-ben megnyerték vele az akkor indult világbajnokságot, 1930-ig pedig összesen tizenöt nagydíj győzelmét szerezték meg. Vittorio Jano alkotását az Alfa Romeo első soros nyolchengerese hajtotta, a 615 kilós versenyautó motorja kompresszorral 155 lóerőt teljesített.
Nem volt kérdés, hogy a négylevelű lóhere a Formula–1-es világbajnokság első szezonjaiban is jelen volt, amikor 1950-ben Nino Farina, majd 1951-ben Juan Manuel Fangio húzta be a világbajnoki címet. A saját csapatot alapító Enzo Ferrari azonban túl erős versenytársnak bizonyult, ezért az akkor állami tulajdonú márka ezek után már nem fejlesztett újabb versenyautót az F1-hez.
A legizgalmasabb sportautók
A négylevelű lóherét azonban nem hagyták veszni, az ikonikus embléma a hatvanas években jelent meg az Alfa Romeo utcai autóin, elsőként 1963-ban az 501 példányban gyártott Giulia TI Super oldalán. 1,6 literes motorja 112 lóerőt adott le, a tömegét plexi hátsó ablakokkal és magnézium kerekkel 910 kilogrammra szorították le, a végsebessége elérte a 185 km/órát.
Megtaláljuk a négylevelű lóherét a 33 Competizione versenyautó mellett 1967-től ’69-ig mindössze 18 példányban épített, közúti használatra alkalmas 33 Stradale oldalán is. A gyönyörű pályagépben eleinte nyolchengeres motorokat használtak, majd a hetvenes évekre a 12 hengeres változat teljesítménye elérte az 500 lóerőt.
A hatvanas években a Sprint GT különféle változatai, a GTA Junior és a GTV is viselték a négylevelű lóherét, de a Quadrifoglio nevet elsőként az Alfasud alapjára épülő Sprinten használták 1983-ban. 1,5 literes motorja eleinte 105 lóerőre volt képes, később egy 1,7 literes, 114 lóerős bokszermotort is bemutattak, ezek kerültek a 33 Quadrifoglio Verde változatába is.
Kétszer is visszatért
A zöld mellett pedig megjelent az arany négylevelű lóhere, a Quadrifoglio Oro, amit az elegánsabb változatokra használtak. A nyolcvanas években a 2,5 literes, 156 lóerős V8-assal szerelt szögletes Giulietta, a kétliteres, 125 lóerős motorral hajtott Spider, valamint a háromliteres, eleinte 197, később 232 lóerős V6-os 164-es viselte még a Quadrifoglio pajzsát.
A négylevelű lóherét egy ideig utoljára az Alfa 145-ös hordhatta, majd az embléma 2009-ben tért vissza
a márka kínálatába a Mito bemutatásával, később a Giulietta sportváltozata is ezt a nevet kapta. Az előbbit 1,4 literes, 170 lóerős motor hajtotta, az utóbbit pedig a 4C-ből is ismerős 1,75 literes turbómotor 240 lóerővel és duplakuplungos váltóval.
Q2, de nem Audi
A Quadrifoglio kezdőbetűje időközben az Alfa Romeo technikai szótárában is megjelent, Q4 jelölte a márka összkerékhajtását, a Q2 pedig az önzáró differenciálműves modelleket. Az utóbbi miatt egyébként az Audinak engedélyt kellett kérnie az olasz gyártótól, hogy a legkisebb szabadidő-autója típusneveként használhassa.
Az Alfa Romeo következő feltámadását ismét a Quadrifoglio vezette fel, a márka ugyanis rögtön csúcsváltozatban mutatta be az újonnan fejlesztett platformra épített Giuliát és Stelviót. 2,9 literes biturbó V6-os motorjával, hátsókerék-hajtásával és kézi váltójával a vezetés szerelmeseinek épült a Giulia, ami száz év után is büszkén viselheti a négylevelű lóherét.
Ez is érdekelhet: