A növekvő európai autóellenesség és a röhejesen olcsó repjegyárak idején van még értelmi kocsival nekivágni egy hatezer kilométeres kalandnak?
Amikor elindultunk az idei Nagy Családi Nyaralásra, egy brit körtúrára egy magyar rendszámos MINI tesztautóval, úgy képzeltem, lépten-nyomon megállítanak majd a helyiek, hogy mi ez az egész, mekkora királyság hogy angol identitású kocsival jöttünk hozzájuk ilyen messziről, ilyesmi. Ehhez képest csupán egyetlen angol kérdezett rá ténylegesen, voltaképp milyen autóval is álltunk meg a háza előtt. Egyik airbnb-s szállásadónknak tűnt fel a dolog, aki foglalkozására nézve az utcán összefogdosott spanyol és francia anyanyelvű bolondok beszédét a helyi pszichiáterek számára lefordító tolmács néni volt, ráadásul félig kolumbiai származású. De ez most mellékes.
Ha a brit autós vezérszál némi érdektelenségbe fulladt is, az itthonról indulós autós szigetkerülés összességében remek kaland lett,
részben pont a családi méretű, bazi erős MINI miatt. A Countryman JCW, ha nem is vonzotta magára a reflektorfényt, bebizonyította, hogy kiváló hosszú távú családi túrakocsi tud lenni, ha arra van szükség.
Az alapötlet, mármint Anglia, feleségemtől származik, aki több mint két évtizeddel ezelőtt au-pair-ként szolgált egy évet Angliában, és nagyon szerette volna megmutatni időközben felnőttkorba lépett-lépő lányainknak, amíg még hajlandóak velünk tölteni két egész hetet a nyarukból, hogy milyen szép is az a vidék. Nekem már voltak kétségeim a projekttel kapcsolatban. Huszon-iksz éve ugyanis családilag is bejártuk Angliát, Skóciát és Walest anyukám akkori szolgálati autójával, egy Peugeot 206-ossal, öten, tetőboxszal, de
voltak olyan balsejtelmeim, hogy a mai Európában, amikor az autók kezdenek közellenséggé válni, egy hatezer kilométeres road tripben talán több lesz a szenvedés, mint az öröm.
Tévedtem. Az út, a nyaralás csodálatos, feledhetetlen és mindenki számára szórakoztató volt, amiben, ha a helyiek nem is értékelték az ötletet, azért bőven benne volt az is, hogy egy MINI-vel és ezzel a MINI-vel mentünk. És nemcsak azért, mert a valaha volt legnagyobb MINI, pláne a 300 lóerős, 4×4-es JCW-kivitel nagyon kellemes útitárs egy ilyen hosszú sok autópályás túrára, hanem mert a kocsi remek ihleteket is adott a szervezéshez.
Ha már MINI tesztautó, akkor legyen egy oxfordi gyárlátogatás is a programban! És legyen egy múzeumlátogatás is, a British Motor Museumé, amely az igen gazdag történelmű, gyakran tragikomikus sorsú brit autóipar legkomolyabb szentélye. És legyen egy monstre teszt is: hogy teljesít egy ekkora családi kiránduláson minden idők legnagyobb MINI-je, az új Countryman? Pláne, ha JCW?
Hatezer kilométer kocsival a mai Európában – meg fog ütni a guta?
Biztosan lesznek pillanatok, amikor közel kerülsz hozzá. Józan paraszti ésszel felfoghatatlan, hogy az elvileg egységességre törekvő EU-ban, de pláne az EU-ból már kiugrott Egyesült Királyságban hogy az istenben létezhetnek ennyire különböző közlekedési szabályok, hogyan lehet ennyire eltérő akár szomszédos országok forgalomszabályozási kultúrája. Egyre többször lehet találkozni komolytalanul alacsony, a helyiek által is letojt sebességhatárokkal (100 km/óra a sztrádán napközben Hollandiában, egyre több 30-as városi út), és az se mindig egyértelmű, hova lehet behajtani egyáltalán kocsival.
Sebességhatárok, parkolások, korlátozott zónák: ahány ország, sőt, ahány város, annyiféle rendszer. Egy modern autó és a szerencsére még brit területeken is az EU-s egységes mobilroaming szabályai alá tartozó, tehát korlátlanul és olcsón használható mobilkommunikáció sokat tud segíteni abban, hogy tudd, mi hol merre hány méter. Vagy yard.
A mindenkori telefonos, illetve online létezés legnagyobb csodáját már első állomásunknál, Canterburyben megtapasztaltuk, ahol még nem volt nálunk apró a parkolóautomatához, bankkártyával viszont nem lehetett fizetni. Volt azonban telefonunk, és mint kiderült az oszlop oldalán lévő matricáról, egy telefonhívással, egy kedves csevegőautomatának a bankkártyaszámunk beolvasásával is ki lehet fizetni a parkolást. Mire nem képes ma már a tudomány!
No de ne szaladjunk ennyire előre: először oda kellett érnünk Canterburybe, sőt: még előtte Doverbe. Magyarországról indulva Dunkerque-ből vagy Calais-ból komppal, esetleg a Csalagúton, a kocsival az autószállító vonatra felállva lehet legegyszerűbben átjutni brit földre. Az árképzés mindenhol dinamikus, függ a forgalmi viszonyoktól, tehát egy kis előzetes felderítő munkával meg tudunk spórolni néhány vagy néhány tucat eurót az egy kocsira, négy személyre jellemzően valamivel száz euró alatti díjon. Én a ferryscanner.com oldalon kezdtem a nézelődést, majd közvetlenül az épp legolcsóbb, DFDS nevű hajótársaság oldalán vettem meg a jegyet. A Csalagút oda is, vissza is drágább lett volna, és kedvünk se volt egy alagútban várni, hogy elteljen az átkelési idő.
Végül Dunkerque-ből mentünk, ami időben több, autós kilométerben kevesebb, pénzben ugyanannyi, mint Calais-ból. A hosszabb hajóút pedig még szórakoztatóbb is egy ilyen tengertelen népnek, mint a miénk.
Ami fontos: a kompra ugyanúgy be kell csekkolni, mint egy repülőjáratra, még érkezés előtt meg kell adni az online felületen az utasok személyi és okmányadatait. Erről ne feledkezz meg a jegyvásárlás után, mert ha túl későn próbálkoznál, esetleg becsekkolnak helyettetek mást, és mehetsz a következő hajóval, plusz díjért, ha egyáltalán van rajta hely!
Két autós programunk közül a MINI-gyárba csak én vettem jegyet (az oxfordi üzem előzetes helybiztosítással szabadon látogatható). Mivel a MINI-gyárhoz külön kis múzeum is tartozik, maga az autógyártási folyamat pedig talán még érdekesebb is a nem szakmabeliek számára, mint egy öreg autósújság-írónak, szerintem azt is élvezték volna, hiába mentesek teljesen az autórajongástól kedves közeli nőrokonaim.
A British Motor Museumot, Anglia legnagyobb autósmúzeumát (BMM), számtalan egyedülálló brit autóipari relikvia őrzőhelyét viszont az egész család megnézte. És még tetszett is nekik! (Akit bővebben érdekelnek ezek a kegyhelyek: cikk a gyárról itt, a BMM-ről itt!)
Angliában néha arra is rájössz, miért is jön olyan sok klasszikus terepjáró és modern SUV erről a szigetről. Nekünk itt Magyarországon és Európa nagy részén a gázlómélység csak egy egzotikus adat a SUV-ok, off-roaderek műszaki adattáblázataiban. Az óceáni éghajlatú Angliában ez nem egészen így van. A mindennapos esőzést egy alapvetően lapos, egyszersmind hepehupás országban nem nagyon lehet csatornázással hibátlanul megoldani.
Ha esik az eső, és sok eső esik, amire itt nagyjából bármelyik napon komoly esély van, akkor lesznek olyan útszakaszok, ahol víz fogja borítani az aszfaltot. Mi az alig tíz itt töltött nap során három ízben is találkoztunk víz borította úttal – kétszer véletlenül, egyszer direkt.
A véletlenek sima vidéki utak voltak közép-Angliában, amelyeket épp elöntött egy kicsit a víz. Ezek a jellemzően „flood” jelzéssel is előjelzett átfolyások gyorsan eltűnnek, miután elállt az eső, de ha sietünk, szerencsés esetben vízmélységjelző segít eldönteni, mikor mehetünk át. Csak ne felejtsük el átszámolni az adatot lábból:
Más volt a helyzet Holy Islandnél, amely egy olyan sziget, amit mindenképp naponta csak kétszer hat órán át lehet elérni száraz lábbal, vagy gumival, amikor a dagály épp nem borítja el az oda vezető utat. Eszméletlenül romantikus és érdekes maga a bejutás is, maga a sziget is, naplemenetével kombinálva pedig igazán észbontó tud lenni ez az egész.
A klasszikus Monty Python-idézet („Hülye angolok, angol hülyék!”) igen sokszor elhangzott a kocsiban, ahogy autózgattunk a brit vidéken. Néha több, néha kevesebb joggal szidtuk szegényeket. Vannak abszurd dolgaik, amik csupán viccesek, vannak kimondottan hasznos devianciáik is, de van pár olyan intézményesült hülyeség is a brit autós kultúrában, amit tényleg nehéz ép ésszel felfogni.
És persze van egy csomó olyan furcsaságuk is, ami egyszerűen csak cuki. Egy biztos: kontinentális európai beállítódással egy percig sem lehet unatkozni a brit úthálózaton, még dugóban szenvedve se. Mindig lehet látni valami érdekeset, mindig történik valami szokatlan, mindig más valami egy kicsit, mint amihez hozzá vagyunk szokva. Autózni Nagy-Britanniában – jó!
A brit utakon, ha nem is gyakran, de azért tíz nap alatt már kellemesen sokszor találkozhattunk olyan öreg autókkal, amelyeket nem akart múzeumban tartani gazdája. (Aki szereti az ilyesmit, szervezze úgy az utazását, hogy beleessen egy veterános rendezvény, akkor sokkal-sokkal több, érdekesebb veteránt láthat közúton mozogni!) Egy gyönyörű Mk II-es Jaguar gazdáját sikerült is elkapnom pár szóra egy golfklub parkolójában, ahová (mármint a klubházba) egyébként pisilni tértünk be egy hosszabb etapon.
A büszke tulaj lelkesen mesélte, hogy veteránralikon szokott indulni a teljesen street legal, de becsövezett, bekagylóülésezett versenyrégiséggel, valamint hogy épp pár napja zúzta le az orrát egy Toyota RAV4, amelynek ott maradt a lökhárítója és pár marék törmelék a műanyagaiból, miközben a Jagon alig látni egy kis horzsolást – hiszen ebben még van anyag!
Természetesen konvencionálisabb műemlékek hosszú sorát is meglátogattuk az úton. Nagy-Britanniában meglepően sok turistacélpontot lehet egészen jól megközelíteni kocsival, gyakran ingyen. A nagy kivétel Stonehenge, ami egy igazi lenyúlás, a kőkörtől két kilométerre kialakított füves parkolóval, fizetős buszos szállítással. Ingyen is el lehet bandukolni a kőkörhöz két legelő között, és akkor félórás oda-, félórás visszacaplatásért cserébe kábé 50 méterre közelíthetjük meg a köveket, míg aki fizet, az a mi kerítésünknél valamivel beljebbről, egy másik kerítés mögül nézheti meg, és körbe is járhatja őket. Jó, ott voltunk, elmentünk, megnéztük, de semmivel sem érezném magam szegényebbnek emlékekben, ha az egyórás esőben caplatás helyett csak a Stonehenge mögötti autóúton egy picit lelassítva, a kocsiablakból kattintottunk volna egyet a kövek felé, csaknem ugyanolyan távolságból, mint amennyire így jutottunk hozzájuk.
York, Edinburgh, Glasgow: a városi látnivalóknál húzós, de egy ilyen út költségei mellett eltörpülő árú fizetős parkolókban tettük le a kocsit. Loch Ness, Gretna Green, skóciai whiskyfőzde, skót, walesi, dél-angliai csodák: a vidéki célpontoknál szinte soha nem kért tőlünk senki pénzt, csak azért, mert kocsival jöttünk. Windsorban pedig a kastélytól húsz percre már megtaláltam a se nem fizetős, se nem korlátozott várakozási zónát, ahol két egész napig parkolt a kocsi. A biztonsággal sosem volt probléma, de ebben a szerencse is közrejátszott, mert bár épp a késelési ügy után kitört zavargáshullám idején jártunk Angliában, valahogy mindig pont máshol voltunk, mint ahol a balhé.
Hogy teljesít egy ilyen MINI egy ekkora túrán?
Ha hatezer kilométert ülsz végig egy kocsiban szűk két hét alatt, családostul, és ebben benne van két olyan nap is, amikor 1400 kilométert kell lenyomni, és még mindig nem utálod a kocsit, sőt: jobban szereted, mint amikor elindultál, ott valaki valamit nagyon jól csinált a tervezés-fejlesztés folyamatában. És a MINI Countryman JCW ilyen kocsinak bizonyult.
Mérete a döntögethető hátsó támlákkal, az 500 literes csomagtérrel teljesen elég négy felnőttnek. Ereje a német autópályán is mindig kellő magabiztosságot ad. Fogyasztása nem száll el nagyon, ha jobbára úgyis csak tempomatozol a sztrádán: mi 7,7 literes átlaggal jöttünk haza a 6000 kilométerről. Automata váltó, 4×4 mellé benzinből – ez teljesen rendben van, főleg ekkora teljesítmény mellett. A Harman Kardon hifi remekül szólt, amiért nagyon hálásak voltunk az unalmasabb útszakaszokon. És még egy nagy öröm, ami a prémium autók egyik legkellemesebb tulajdonságából ered: a sűrű szövésű, tömött szőnyegeket két hét intenzív morzsázás, sározás, összehajazás után olyan gyorsan feketítette vissza újra gyönyörű tisztára a porszívó, hogy az valami csuda. Az olcsó autók takarítása mindig sokkal macerásabb.
A csaknem 25 milliós listaár persze nem kevés, de ezért a pénzért komoly prémiumhangulatot adó csúcsfelszereltséget kapunk a BMW-technika és a német prémiummárkáknál sokkal barátságosabb, családiasabb alaphangulat mellé ebben a gyors, erős, karakteres, szemnek is kellemes ÓriásMINI-ben. Olyan autó ez, amivel nem csak élményautózni jó, hanem messzire menni is.
De persze ha nem szoktál pályanapokra járni, ellenben gyakran van dolgod a városban, akkor mégsem ez a verzió a te Countrymaned. Hanem inkább ez:
Ez pedig a kimerítő tesztünk a fekete-piros sportmodellről: