Carroll Shelby közreműködésével kezdték tervezni, de hamarosan már a Cobra ellenfelének szánták a Mangustát, ami éppen erről kapta a nevét. Giugiaro jegyezte a formáját, a Fordtól származó V8-as motorja pedig nem hagyott kétséget a De Tomaso képességei felől.
A Maserati fivérek korábbi autóversenyzője, a vállalkozó szellemű Alejandro de Tomaso 1959-ben alapította meg saját cégét, hogy megvesse a lábát a versenyautók világában. A receptje akkoriban másokhoz hasonlóan az volt, hogy a stílusos olasz dizájnt kombinálja a versenyautók kiélezett felépítésével és a Ford robusztus motorjaival. Az első próbálkozása, az 1964-ben bemutatott Vallelunga jól mutatott, de ezerötös motorjával elmaradt a várakozásoktól.
Alejandro de Tomaso következő autója már jóval nagyobb dobás lett.
Még abban az évben felajánlotta Carroll Shelbynek, hogy segít egy új versenyautó fejlesztésében.
De Tomaso egy 7 literes V8-as versenymotor építését tervezte, Shelby pedig belement a projekt finanszírozásába, még egy mérnökcsapatot is küldött Olaszországba. De Tomaso azonban nem volt egyszerű eset, és nem is sikerült elkészülnie az ígért öt autóval az 1965-ös szezonra.
Mongúz a kobra ellen
Shelby végül kihátrált az együttműködésből, és csatlakozott a Ford GT40 fejlesztőcsapatához, a folytatás pedig már történelem. De Tomaso azonban mégis befejezte a saját autóját, ezért megbízta a Carrozzeria Ghiát a formaterv elkészítésével. Az egyetlen elkészült példányt ’65-ben a torinói autószalonon állították ki Ghia De Tomaso Sport néven, majd néhány módosítás után gyártásba is került az autó 1967-ben, és akkor már Mangusta volt a neve.
Azt beszélték, hogy a Mangusta nem véletlenül kapta ezt a nevet, hiszen olaszul mongúzt jelent, és ez az első pillantásra cuki macskaszerű állat még a kobrákat is képes legyűrni, Alejandro de Tomaso ezzel állt volna bosszút a meghiúsult bizniszért. A torinói Ghia stúdiónál Giorgetto Giugiaro által megalkotott Mangusta alacsony karosszériájával és jellegzetes négy fényszórós orrával a hatvanas évek olasz sportautóinak karakteres vonásait hordja magán.
Izmos, de zabolátlan
Alumínium karosszériájának érdekessége a sirályszárny-szerűen felhajtható hátulsó motorháztető. A történetét ismerve nem meglepő, hogy a felépítése számos ponton rokonságot mutatott a Ford GT40-nel, de ahhoz képest a Mangusta áramvonalasabb és egyben elegánsabb stílusú volt. Persze mindez nem csökkentett a teljesítményén, a korszak egyik legismertebb autós újságírója, Paul Frère állítólag 250 km/órás sebességet ért el vele.
A Mangusta valójában nem volt annyira jó autó, sok kritikát is kapott rossz kezelhetősége, stabilitási problémái, szűk utastere és rendkívül alacsony hasmagassága miatt.
A motorjára azonban nem volt panasz, kezdetben a 4,7 literes, 305 lóerős V8-as Ford-motorral szerelték, a későbbi példányokat már 4,9 literes, de csak 230 lóerős V8-as hajtotta. A korszak sportautóihoz képest nem számított drágának, de légkondicionálóval is felszerelték.
Amerikába mentek
1971-ig összesen 401 példánya készült el, amiből mintegy százötven került az európai utakra, a többit Észak-Amerikába szállították. A kis példányszáma miatt mentesült az akkori szigorú amerikai biztonsági előírások alól, ami miatt biztonsági övek nélkül, és a megengedettnél alacsonyabb fényszórókkal is forgalomba hozhatták. Később ezt már nem lehetett kikerülni, ekkor az amerikai változatok orrát bukólámpásra tervezték át.
A valaha elkészült összes Mangusta közül egyet építettek roadster karosszériával, egyet pedig Chevrolet-motorral a General Motors akkori alelnökének, Bill Mitchellnek, aki azonban nem tartotta meg az autót. Közvetlen utódja a De Tomaso legsikeresebb autója, a Pantera lett, amiből húsz év alatt hétezret gyártottak, majd
a Mangusta neve a De Tomaso Biguà átnevezett változatán is visszatért, de akkor a márka már csak árnyéka volt egykori önmagának.
Ez is érdekelhet: