Olaszországban a második világháború után megkezdődött az ipar és a mezőgazdaság fejlesztése, melyhez elengedhetetlen volt a gépesítés. Ferruccio Lamborghini felismerte a piaci rést és katonai járművek alkatrészeinek felhasználásával elkezdett traktorokat építeni. Mivel az üzemanyag jelentősen drágult, ezért Lamborghini saját porlasztójával szerelte fel a teherautókból származó hathengeres Morris motorokat, melyek így takarékosabban üzemeltethetőek lettek.

Nagy sikere lett Ferruccio traktorainak, ezért hamar megalapította a Lamborghini Trattorit.

Alfa Romeók és Lanciák mellett olyan autók álltak a sikeres traktorgyáros garázsában, amik ma is a legvágyottabb sportautók a 60-as évekből. Ferruccio birtokolt sirályszárnyas Mercedes-Benz 300 SL-t és Jaguar E-Type kupét, valamint több Maserati 3500 GT-t is. Persze, nem maradt ki a Ferrari sem, amiből a 250 GT húzta ki nála a gyufát. A Ferrarit azonban túlzottan zajosnak és nehezen vezethetőnek tartotta, amiknek beltere sem igazán szépen kidolgozott, ezért leginkább versenypályán élvezhetőek.

Kénytelen volt több alkalommal is Maranellóba menni az autóval, hogy a Ferrarinál kicseréljék az egyébként gyenge kuplungot és váltót. Ezt unta meg néhány kör után Ferruccio Lamborghini és maga vette kezelésbe az autót és készített hozzá megfelelő alkatrészt. Ez azonban nem oldotta meg igazán a problémát, hiszen továbbra is hiányzott a Ferrariból a finomság.

Szerinte egy nagyteljesítményű sportkupénak kényelmesnek és csendesebbnek, valamint kezesebbnek kell lennie, ezért a saját autó megépítése mellett döntött. Ehhez a projekthez olyan csapatot sikerült szereznie, aminél kevés ütőképesebb volt akkoriban az autózás legmagasabb pontján. Olyan nevek dolgoztak az első Lamborghinin, mint Giotto Bizzarrini, Gian Paolo Dallara vagy Bob Wallace tesztpilóta.

Már az 1964 márciusában megjelent 350 GT-nek is nagy sikere volt, de a világ első szupersportautója, a Lamborghini Miura szúrt oda igazán a Ferrarinak.

Ferruccio nem engedett abból, hogy a kínálatban mindig kell lennie egy igazán gyors és kényelmes autónak, ezért a 60-as évek végére két gran turismót is bemutatott a Lamborghini. Az 1968-as Genfi Autószalonon tartották az hagyományosabb megjelenésű Islero premierjét, melyet azok választottak, akiknek az Espada formája túl extravagáns. Islero egyébként egy bika volt, melyet 1947. augusztus 28-án ölt meg Manuel Rodriguez matador. A Manolete becenevű matador a harcban megsérült és egyes források szerint rossz vértípusú transzfúzió után halt bele sérüléseibe.

Formatervét az a Carlo Marazzi rajzolta, aki saját céget alapított Carrozzeria Marazzi néven miután kivált a milánói Carrozzeria Touringból. Az Islero tehát Marazzi nevéhez köthető, de a legenda szerint Ferrucciónak annyira határozott elképzelései voltak az autót illetően, hogy szinte vezette a tervező kezét.

Mivel ragaszkodott a klasszikus arányokhoz, ezért úgy néz ki, mintha a 400 GT erősen frissített változata volna, mely nagyobb utastérrel és több hangszigeteléssel sokkal jobban megfelel az utazókupékkal szemben támasztott elvárásainak. Ennek ellenére bőven akadtak kifogásolható elemek az első 125 autón, melyért Bob Wallace tesztpilóta egyértelműen az erőforráshiányokkal küzdő karosszériaépítő műhelyt tette felelőssé. Egy interjúban Wallace azt is elmondta, hogy a Touring által épített autók minősége egyértelműen magasabb színvonalú volt.

Lehet, hogy nem volt tökéletes, de ennek ellenére Ferruccio Lamborghinit egy út után meggyőzte az Islero.

1968 májusában Ferruccio beült a vállalat fehér Islerójába, hogy egy lombardiai kirándulás alkalmával meglátogassa a hajókkal foglalkozó Carlo Rivát az Iseói-tónál. Lamborghini imádta a hajókat, ezért egy igazán különleges Rivát rendelt meg, melyet a szokásostól eltérően nem nyolchengeres motorral, hanem a Lamborghiniken is használt V12-essel szereltek. Carlo megígérte Ferrucciónak, hogy már nyáron élvezheti az egyedi Riva Aquaramáját, melyen a korlátokat úgy alakították ki, hogy tökéletesen alkalmas legyen vízisíeléshez.

Ez a 3,9 literes, V12-es motor hat Weber karburátorral 325 lóerős teljesítményt ad le és nagyjából 6,5 másodperc alatt löki 100-ra az 1,3 tonnás Islerót. A Lamborghini kupéjával akár 250 km/órás sebességgel is lehet száguldani. A Miurához és az Espadához hasonlóan az Isleróra is magnézium Campagnolo felnik kerültek, melyeken Pirelli Cinturato gumik feszülnek.

Miután Ferruccio Lamborghini megrendelte az egyedi hajóját, az Isleróval nekivágott a több mint 200 kilométeres útnak Sant’Agata Bolognesébe.

Ekkor szerette meg annyira az autót, hogy visszaérve azonnal beszélt Ubaldo Sgarzival, a Lamborghini értékesítési vezetőjével. A vállalat vezetője a Rivájához igazította saját Isleróját, melynek karosszériáját Azzuro kék metál színűre fényezték, a belterét pedig nyeregbarna bőrrel kárpitozták. A bőr steppelt varrása az üléseken és az ajtókárpitokon egyedi elem, ahogyan a Rivákra jellemző fából készült tanksapka is kizárólag ezen az autón van rajta.

1968. július 17-én szállították Sant’Agatába a karosszériáját, majd ezek után kezdtek el dolgozni rajta a Lamborghini mesterei, hogy a vállalat vezetőjének a lehető legjobb autó álljon készen, mire július utolsó hetében a Riminibe utazik. Néhány nappal később megérkezett a Riva is.

Ez is érdekelhet: