A kilencvenes évek derekán a Fordnak elég jól ment a motorsportban, és ezt ki is használták egy versenygépre hasonlító tanulmányautó bemutatásával. A harminc éve Detroitban leleplezett Indigo célja azonban nemcsak a figyelemfelkeltés volt, hanem az Aston Martinnak szánt új V12-es motor tesztelése is.
Michael Schumacher 1994-ben egy Benetton-Forddal lett világbajnok az F1-ben, 1995-ben pedig Jacques Villeneuve húzta be az Indy 500 győzelmét egy Reynard-Forddal. A Fordnál úgy gondolták, hogy kár lenne nem meglovagolni ezt a sikert, így született meg az Indigo terve. A cél nem egy futurisztikus koncepcióautó volt, hanem egy olyan pályagép, ami az IndyCar versenyautók életérzését hozza el az utcai sportautók közé.
A fejlesztésbe bevonták a Reynard csapatát is, akik profi versenyautó-építőként tudták, hogyan kell igazán ütőképes pályagépet alkotni.
Nem egy, hanem három darabot készítettek belőle, két statikus bemutatóautót a kiállításokra, és egy teljesen működőképes prototípust a teszteléshez. A működő változatot Silverstone-ban nyúzták, és mivel a futóműve és az aerodinamikája is az IndyCar versenyautókéhoz hasonló volt, a teljesítményétől mindenkinek leesett az álla.
Az Indigo lelke a pilóta és utasa mögé épített 6 literes V12-es szívómotor volt, amit két Ford Duratec V6-osból építettek.
A teljesítménye 435 lóerő volt, bár könnyedén képes lett volna 500 lóerőnél többre, a kormányról vezérelhető szekvenciális váltójával pedig négy másodperc alatt gyorsult nulláról százra. A motor nem véletlenül került bele, hanem azért, hogy alaposan leteszteljék, később ugyanis az Aston Martin DB7-ben vált legendává.
Mindezzel együtt a Ford Indigo egy kőkemény pályagép volt, amiből teljesen kihagyták a praktikumot a tervezéskor, a felfelé nyíló ajtókon csak tornamutatvánnyal lehetett beszállni. A tömegét a minimumon tartották, ezért nem volt se szélvédő, se tető, se oldalablakok, úgyhogy a bukósisak alapelvárás volt a használatához.
Az egyetlen komfortelem egy MiniDisc-lejátszó volt, bár a motor hangját figyelembe véve nem sok értelme volt a fedélzeten.
A leglátványosabb elem az orrán lévő szárny volt, ami nemcsak leszorítóerőt termelt, hanem ide rejtették a fényszórókat is. Mivel ezek nem világítottak elég messzire, a fő fényszórókat végük a visszapillantó tükörházakba építették. Bár a Ford fontolgatta egy limitált széria gyártását, végül győzött a józanész, a két bemutatódarabot eladták, a prototípust pedig elrakták a gyári gyűjteménybe, találkozni legfeljebb a régebbi Need for Speedekben fogsz vele.
Ez is érdekelhet:
20 éve ezek a fantasztikus koncepciók voltak Detroit sztárjai
Az ezredforduló után ilyennek látta a jövőt Detroit.
Feledésbe merült, pedig gyárthatták volna a Ford GT90-et
A kilencvenes években készült, négy turbós V12-essel.
5 sportautó-koncepció ’85-ből, ami visszarepít a jövőbe
1985-ben így képzelték a sportkocsik jövőjét.
