Nyilván hazudnék, ha azt állítanám, hogy sose foglalkoztatott a kérdés, hogy milyen lehet egy teljesen elektromos autóval elindulni a messzeségbe. Az igazság viszont még inkább az, hogy volt róla elképzelésem, mert jó pár full elektromos autót kellett már vidékre hozni és vinni, a verdikt pedig az volt, hogy – egyelőre – tök körülményes az egész. Minimum egyszer meg kell állni tölteni valahol, ahol pedig kisebb időt és több pénzt is el kell költeni, hogy teljenek a percek.

Más világ, mint beugrani egy dízelbe, és megjárni oda-vissza a távot egy tankolással, amihez maximum egyszer kell megállni legfeljebb öt percre.

No de a tudat, hogy elvileg zöldenergiával teszi meg az ember a távot, egy kicsit azért mégis jól tud esni. Még úgy is, hogy kilométerekre lebontva már közel nem olcsóbb egy töltésnyi áram, mint gázolaj. Főleg ha beleveszem az elvesztegetett időt, és a közben kifizetett összeget – nemcsak az áramra, de fagyira, üdítőre és hotdogra is.

Mégis amikor jött a lehetőség, hogy vigyem a Mustang Mach-E-t az ország egyik legtávolabbi pontjára, simán vállaltam, mert szeretem a kihívásokat. Plusz természetesen nagyon érdekelt az autó is, mert ugye egy Mustang, ami ráadásul teljes mértékben elektromos, az azért valami pláne, vagy mi!

Az út előtt még azt hittem, hogy a nagyobbik akkumulátorral szerelt Mach-E lesz a társam az ország nyugati végébe, egészen pontosan az Őrségbe. Előzetes számításaim alapján úgy voltam vele, hogy neccesen, de töltés nélkül megjárjuk oda-vissza, hiszen a legrövidebb út retúrban 520 kilométer körül lett volna. Ez egy 600 kilométeres hatótávú autóval simán teljesíthető még akkor is, ha csak 500 kilométert lehet vele menni.

Aztán mikor Tamás kollegámtól átvettem az autót, és közölte, hogy a kisebb akkus, maximum 400 kilométeres hatótávú verziót kaptuk, akkor már tudtam, hogy nyilván nem leszünk meg töltés nélkül. A fenti hatótáv a valóságban inkább valahol 300 kilométer körül van, és akkor az ólomlábamat otthon hagytam, nem autópályázunk és a többi.

Már az elején lelövőm a poént, és elmondom, hogy szerencsére az Őrségbe vezető úton is megálltunk tölteni, és hazafelé is. Odafelé csak puszta elővigyázatosságból, mert a visszafelé utat a Balaton déli partján akartam megtenni, és Balatonkeresztúron tölteni. Ennek köszönhetően marha jó, hogy Akarattyánál telecsaptuk az akksit, így pont tutin érkeztünk Kereszttúra, és körülbelül teljesen lemerült akkumlátorral kezdtük meg a töltést.

Az amúgy legrosszabb esetben is kétórás útból így lett a végére majdnem négy! Mert volt ugye egy másfél órás töltésünk, és Körmend felé sem lehet annyira tépni, főleg nem egy elektromos autóval. Ami igaz, hogy megy kényelemesen 140 körül is, de ott már láthatóan többet fogyaszt.

Nem para, és nincs is ezzel baj. Még sosem láttam így a tájat! Ráérősen töltögettem a retinámat a túlszaturált tájak képével, és végre megtudtam, hogy milyen, ha állandóan megelőznek.

A visszaút egy kicsit érdekesebb és sokkal idegesítőbb volt, amiről nem a Mustang tehet.

Fentebb nevezett balatonkeresztúri töltőállomáshoz szinte üres akkuval értünk, és pár perces szerencsétlenkedés után, de végre elkezdett áramot kapni a Mach-E.

Klasszul hangzott, hogy az autó szerint 2 óra 15 perc alatt 80%-os lesz az akksi, amivel nemcsak hazaérünk az M7-esen rendes tempóval csapatva, hanem még a hét többi napjára is marad elektro-nafta. Ezért feleségemmel gyalog bebarangoltuk az ilyenkor gyönyörű balatoni partot, és több mint két és fél óra múlva mentünk csak vissza az autóhoz. Hisz abban a tudatban voltunk, hogy így talán 90%-os lesz az akksi, ami több mint jó.

Az autóba beülve derült ki, hogy valami nem oké, mert csak 46%-ot mutatott az infotainment rendszer – úgy, hogy a töltés amúgy már megállt. Nem akartam elhinni, hogy fizettünk tizenkétezer és párszáz forintot a MOL-nál, és még a feléig se töltött fel az autó. A gond csak az volt, hogy sietni kellett már haza, és nem akartam még egy 12 ezres töltést elindítani, ha úgyse működik rendesen.

A megoldásra napokkal később derült fény, Zsolt kollegámtól ugyanis megtudtam, hogy a fentebb nevezett összegért nem a végtelenségig tölthetjük az autót, hanem csak 40 kilowattórát kapunk a MOL-tól. Persze nem volt para, mert 100-110 között elcsorogtunk hazáig az autópályán, de hazaérkezés után vihettem is a legközelebbi töltőig az autót, hogy feltöltsem a hét további részére. No de, hogy ne legyek annyira negatív, ezért azt is el kell mondanom, hogy a közelünkben található Mobiliti töltő viszont tökéletesen működött. Ott valamivel több mint tízezer forintért teljesen fel lehetett tölteni az autót, és utána napokig lehetett élvezni a gyümölcsét.

Na de inkább az autóról mesélek!

Maga az autó igazából tetszett, és ha a nagyobb akksival kapom, akkor teljesen elégedett is lettem volna. Így az a véleményem, hogy ingázni az agglomeráció és Budapest között tök oké, főleg ha az ember tudja tölteni otthon. Bár Budapesthez szerintem baromira nagy, városi elektromos autónak én sokkal kisebbet vennék. Viszont utazóautónak tökéletes lenne egy nagyobb akkumlátorral. Ez a verzió, ami nálunk volt, a 75 kilowattórás pakkal egy olyan kombó, ami nekem egy kicsit értelmezhetetlen, de nyilván a saját életvitelemhez mérem. Ha valakinek csak a lakóhelye környékén kell, és maximum egy-kétszáz kilométeres távokat akar teljesíteni egy elektromos autóval – ami ráadásul bomba jól néz ki – annak tökéletes választás lehet, plusz még marad is pénz a zsebében.

A Mach-E belsejében például pont az tetszett nagyon, amit a Teslákban nem szeretek.

A Mustang-belső minimalizmusa sokkal kellemesebb volt számomra, mint a Teslák roppanós műanyagsivataga. Valahogy még a hatalmas nagy középső konzolt is szerettem, ami a látványt illeti, bár a tapizás és a menü szerintem jobb a Teslákban. Több embertől hallottam, hogy nem tetszik nekik a konzol alján található „lebegő tekerő”. Szerintem pedig gyönyörű, és én nagyon imádtam.

Ha már enteriőr, akkor viszont nem tudok elmenni a fix tetőablak mellett. Egyrészt marha klassz, hogy van ilyen, mert például álló lámpánál lehet csokizni az épületek homlokzatán. Ellenben, hogy nem nyitható, az nagyon gyászos. Legalább lenne osztható, és így egy rész mozgatható, de ez a fix üveg, mondjuk pestiesen, hogy nem adta. Főleg, hogy álló helyzetben eléggé érezhető a nap ereje, bármennyire is sötétített az az üveg.

A külseje az autónak szerintem tényleg gyönyörű. Először ez a csapott fenék nem tetszett, de az alább látható képen a kéttónusú színeknek köszönhetően szerintem egyértelműen kijön a régi Mustangok formavilága ha a hátsó traktust nézzük.

Végre volt egy olyan autó a kezem között, ami nem is akarta kivenni a vezetést a kezemből. A sávelhagyást finoman jelezte, és tolatásnál sem volt egyszer sem vészfékezés egy árva fűszál miatt. Egy dolgot viszont nekem sajnos sehogy nem sikerült beállítanom, mégpedig azt, hogy az előttem haladó autót figyelje, és ha kell, vészfékezzen.

Miért az Őrségbe mentünk?

A kérdésre a válasz nem más, mint hogy az ország talán legnyugatibb csücske ez a térség. Nekem és a családomnak is nagy kedvence. Voltunk itt már párszor, mi Szalafőt imádjuk a környéken a legjobban. Van egy pár dolog, amihez több időt kellene eltölteni itt, hogy az ember megszokja.

Az egyik ilyen a csend.

Hasonló mérhetetlen csenddel én az Alacsony-Tátrában találkoztam anno, ahol olyan, mintha füldugó kerülne az ember fülébe. Az biztos, hogy pár nap az Őrségben, és az ember minden stresszt maga mögött hagy.

A másik számomra fura dolog, amit ellenben könnyen meg tudnék szokni, az a szomszédok távolsága és a kerítésmentes porták. Itt a szomszédok tisztes távolságban vannak, és a nem körülhatárolt telkek olyan látványt nyújtanak, mint amikor az ember átmegy az osztrák vidékre, és valahogy szabadabbnak érzi magát. Az Őrségbe menni pedig még azért is jó, mert kisebb túrával akár két külföldi országba is belátogathat az ember.

Sétatávolságban van Szlovénia és Ausztria is.
Sőt, ha valaki a Hármashatárhoz látogat el, akkor pillanatok alatt tud országokat váltani.

Mi voltunk már ősszel és tavasszal is, és mindig teljesen más arcát mutatja ez a táj.

Ősszel olyan színek vannak, amik máshol elképzelhetetlenek, és az ember simán összefuthat a kertekben egy őzcsordával. Tavasszal pedig a másik arcát, a zöld színskála minden spektrumát mutatja a vidék, ami a búskomor tél után felüdülés az embernek.

Nyárra remek program a Hársas-tó, ahol fürdeni is lehet, és elhitetni magunkkal azt, hogy nem is Magyarországon vagyunk, hanem épp az osztrák Alpokban egy hegyi tónál. A fenti tippekért pedig érdemes megszállni olyan helyeken, mint például a Cseri porta, ahol helybéliek laknak, és adnak az embernek tuti tippeket programokra.

Ha pedig a környéken járunk, ne legyünk balgák, és temérdek tökmagolajjal megpakolva térjünk haza. Hazabeszélek de szerintem az osztrák „kürbis öl” nincs olyan finom, mint az őrségi rokona. Egy Mustang Mach-E csomagtartója meg van olyan hatalmas, hogy jó pár üveg olaj elfér benne.

(Fotó: Bodor Tamás)

Ez is érdekelhet: