Hatvan éve gyárt sportautókat a Lamborghini, amelynek a legendáját a Miura indította el, és olyan ikonikus modellek követték, mint a Countach és a Diablo. A márka történelme során mindig is kísérletezett elérhetőbb modellekkel, így született például a hetvenes évek elején a V8-as motorral szerelt 2+2 üléses Urraco, vagy a hetvenes évek végén a kétüléses, középmotoros Silhouette. Bár mind a kettő formáját Marcello Gandini tervezte, egyik sem aratott osztatlan sikert, az utóbbiból csak 54 példányt sikerült gyártani.

Az Urraco hiába volt szintén Gandini dizájnja, nem szólt akkorát, mint a legendás Miura

A nyolcvanas évek minden menősége és bénasága benne van a középmotoros Jalpában

Még nevet sem kapott a Jalpa utódja, pedig ezzel a formával akár sikeres is lehetett volna

A Silhouette továbbfejlesztésével készült a Jalpa, amit 1981-ben a genfi autószalonon mutatott be a Lamborghini, és amit a Countach olcsóbb alternatívájának szántak. A formáját ahhoz hasonlóan a Bertone stúdiónál alkották meg, de ez sem jelentett garanciát a sikerre, a nyolcvanas évek végéig alig több mint négyszázat adtak el belőle. Dolgoztak a jobb formájú utódján, amihez egy új 3,9 literes V10-est terveztek, de a P140-ként fejlesztett modell

nem került gyártásba, az akkori tulajdonos Chrysler nem tudta megteremteni az anyagi hátterét.

Még ha nem is látszik rajta, a kilencvenes évekbeli Calà már magán hordozza a Gallardo receptjét

Miután a Chrysler megvált a Lamborghinitől, az új tulajdonos az Italdesign stúdiót kérte fel, hogy gondolja tovább a koncepciót. Így született a Calà, amit meg is mutatták 1995-ben a genfi autószalonon, nekünk pedig a Need for Speed II-ből lehet ismerős. A teljesen működőképes prototípus négyliteres V10-es motorja hatfokozatú manuális váltón keresztül hajtotta a hátsó kerekeket, és a formája is elég jól nézett ki ahhoz, hogy akár azonnal gyártásba kerüljön.

1998-ban azonban az Audi irányítása alá került a márka, és a németek másképp képzelték a jövőjét.

A Calà koncepcióját mégsem vetették el teljesen, a középmotoros felépítés, a V10-es motor és nagy vonalakban még az alapforma is valóra vált, csak éppen nem a Giugiaro-féle lágy, hanem a Luc Donckerwolke által megálmodott, határozott élekkel rajzolt, sokkal karakteresebb változatban.

Sárga színével, ütős dizájnjával a Gallardo nagy feltűnést keltett 2003-ban a genfi autószalonon,

ahol bemutatták, és a vezetése sem okozott csalódást annak ellenére, hogy az 5 literes, 500 lóerős V10-es motorján és összkerékhajtású technikáján az Audi R8-cal osztozott.

4,2 másodperces százra gyorsulásával és 310 km/órás végsebességével felvette a versenyt olyan riválisokkal, mint a Ferrari 360 és a Porsche 911, és azokhoz hasonlóan akár mindennapos használatra is alkalmas volt. Praktikus okokból nem örökölhette meg a Murciélago és elődei felfelé nyíló ajtóit, a műszerfali kapcsolói pedig az Audikból lehettek ismerősek, mégis elég vonzónak számított ahhoz, hogy jócskán megdobja a Lamborghini eladásait.

A márka addig évi 250 autót készített, amit a Gallardo bevezetésével kétezerre növelhettek.

A Superleggera könnyebb és erősebb is volt az alapmodellnél, ezzel 3,2 másodperc alatt gyorsult százra és 329 km/órát ért el

A Spyder Performante tulajdonképpen nem más, mint a Gallardo Superleggera nyitott tetős változata

Valentino Balboniról, a Lamborghini legendás tesztpilótájáról nevezték el a még kiélezettebb, hátsókerék-hajtású limitált szériát

Az olasz rendőrségnek több Gallardója is volt, amiket demonstrációs célokra és transzplantálandó szervek szállítására használtak

Az évek során számtalan változata készült, mint a nyitott tetős Spyder, a könnyebb és erősebb Superleggera és Performante, valamint számtalan limitált széria,

például a hátsókerék-hajtású modell, amit a Lamborghini legendás tesztpilótája, Valentino Balboni után neveztek el. Még az olasz rendőrség is kapott belőle két példányt, amiket nem is elsősorban gyorshajtók elfogására, hanem transzplantálandó szervek szélvészgyors szállítására szántak. Időközben egyébként mindkét Gallardo odaveszett a szolgálat során, és a gyártó az utódjával pótolta.

A tető nélküli Concept S-ből kettőt építettek, ebből egy működőképes, de annak is nehezen találnak gazdát

A vadászgépek dizájnja ihlette az Egoistát, ami a nevéhez méltón egy együléses pályagép

A periódusos rendszer hatodik eleme a szén, erről nevezték el a Sesto Elementót, ami nagyrészt szénszálas anyagból készült a Gallardo alapjára

Szemmel láthatóan a Gallardo alapjára épült a Concept S névre keresztelt, tető nélküli barchetta, amit 2005-ben a genfi autószalonon mutattak be, a dizájn ezúttal is Luc Donckerwolke munkája. Akkor úgy gondolták, hogy százdarabos limitált szériát építenek belőle, de végül csak két prototípus készült el. Az egyiket motor nélkül állították ki a Lamborghini múzeumában, a működőképes másikat 2015-ben egy aukción próbálták meg eladni, és bár 2-3 millió dollár közötti összegre számítottak érte, végül nem találtak neki új tulajdonost.

A Gallardo a 2008-as ráncfelvarrásával együtt kapta meg az új, 5,2 literes V10-es motorját,

amiből 570 lóerős volt a legizmosabb változat, ez már 3,4 másodpercre szorította a százra gyorsulás idejét, és 325 km/órára növelte a végsebességet. Super Trofeo néven márkakupát is szerveztek a Gallardo köré, 18 fordulóval egy évben, harminc autóval a rajtnál. A Gallardo olyan extrém modellek alapját is adta, mint a húsz példányban épített Sesto Elemento és a Walter de Silva által tervezett együléses Egoista, amit a Lamborghini múzeumában nézhetsz meg.

Az ezredforduló végéig kisszériás egzotikus gyártónak számító Lamborghinit éppen a Gallardo emelte új magasságokba,

2013-ig a gyártás tíz éve alatt több mint 14 ezer példány készült belőle, egyben ez a Lamborghini utolsó olyan modellje, amihez még volt manuális váltó. Még abban az évben megmutatták az első képeket az utódjáról, és a minden téren továbbfejlesztett Huracán folytatta tovább a Lamborghini kisebbik sportautójának sikerét. A gyártása 2024-ben ér véget, és az utódja a Revuelto mintájára már plug-in hibrid lesz.

Ez is érdekelhet: