A Miura már szériaváltozatban is egy csoda, de azért akadtak átépítések belőle, például ez az extrém prototípus, a Millechiodi, amit pontosan úgy újítottak fel, ahogyan az eredeti megrendelő kérésére elkészült a hetvenes években.
1966-ban jelent meg a genfi autószalonon a Miura, amit a világ első szuperautójának tartanak, és ami azonnal sikeres lett. Az első példányok azonban még inkább prototípusnak voltak tekinthetők, a gyáriak folyamatosan találtak tökéletesítenivalót rajtuk. 1968-ig az első szériából 275 példány készült, majd még abban az évben kijött a továbbfejlesztett változat.
A torinói szalonon leleplezett P400 S az első széria legtöbb hiányosságát orvosolta,
jobb minőségű és kényelmesebb utastérrel, könnyebb vezethetőséggel, és a motorját is átdolgozták, ami már 370 lóerőre volt képes. A későbbiekben szellőztetett féktárcsák, elektromos ablakemelő és még klímaberendezés is elérhetővé vált. Az S-ből 1971-ig még 338 darabot szereltek össze.
Ezek egyike a képeken látható példány, ami hagyományos Miuraként született, kék fényezéssel és fekete bőrkárpittal,
és 1969. november 17-én adták át a torinói márkakereskedésben. A következő években többször is gazdát cserélt, mire 1975-ben egy milánói BMW márkakereskedőhöz került. A tulajdonos és barátja, Walter Ronchi csaptak le rá, és itt nagy fordulatot vett a Miura története.
Ronchi ugyanis korábban tulajdonosa volt a Miura addigi legizmosabb változatának, a legendás Jotának, ami, miután eladta, 1971-ben megsemmisült egy balesetben.
Az újonnan megvett Miurával az volt a terve, hogy az SVJ néven is ismert Jotához hasonlóra alakíttatja,
amiben az ex-autóversenyző Franco Galli és a Lamborghini két korábbi munkatársa voltak a segítségére.
Az alkotás a Millechiodi nevet kapta, ami ezer szeget jelent, utalva a szegecselt felépítésére.
A British Racing Green színűre fényezett karosszériát alaposan átdolgozták, a motorját tuningolták, kisebb ellenállású és egyben hangosabb kipufogórendszert szereltek fel, és a fényszórókat plexivel borították, ami egészen más kinézetet adott neki.
A hetvenes évek közepén a Millechiodi gyakori látvány volt az észak-olasz autópályákon, rendszerint észbontó tempóban,
az autót ugyanis Franco Galli is vezette. A monzai versenypályára is elvitte, és azt mesélte, hogy egyszer még Brigitte Bardot is ült benne mellette. A hetvenes évek végén egy milánói kereskedés kirakatában lehetett tátott szájjal bámulni.
1979-ben aztán eladták az autót egy gyűjtőnek, és nem kerülte el az átépítést.
A padovai Michelotto műhelyébe vitték, ahol a Ferrari F40 születése körül is bábáskodtak, ekkor vörösre festették.
Még mindig jó állapotban volt, de már alig használták, így cserélt gazdát a következő években. 2015-ben aztán olyan tulajdonoshoz került, aki felismerte benne az eredeti prototípust.
Úgy döntött, hogy visszaalakíttatja, és erre nem sajnálta a pénzt, a több éven keresztül tartó munka 290 ezer eurót emésztett fel. Az utolsó csavarig szétszedték, a 4,1 literes V12-es motorját is felújították, és a Jota stílusában készült kipufogórendszer került rá, amivel
erősebbnek és gyorsabbnak is érződik, mint egy széria Miura. És úgy néz ki, mintha vadonatúj lenne.
„Emlékszem erre az autóra, amikor épült” – mondta róla Valentino Balboni, aki 1973-tól a közelmúltig a Lamborghini tesztpilótája volt. – „A gyorsulása és a közvetlensége is őrületes. Nem volt alkalmam vezetni, de ha újra ki kellene próbálni, akkor tudják, hol érnek el.” Ha még Balboni is így beszél róla, akkor a Millechiodi tényleg a legextrémebb Miura lehet, ami csak létezik.