A legendás Mustang első generációja olyan jól sikerült, hogy pokolian nehéz lehetett méltó utódot készíteni neki. A hetvenes évekbeli második széria kisebb és takarékosabb lett, egy kicsit talán túlságosan is.
Lee Iacocca amikor a Ford elnöke lett 1970-ben, kiadta az utasítást egy vadonatúj, kisebb és takarékosabb széria fejlesztésére. Az új generációt Mustang II néven 1973-ban mutatták be, nem a legjobbkor, éppen az olajválság kezdetén érkezett. Az amerikai legendák helyett inkább olyan modellek konkurensének szánták, mint a Datsun 240Z és a Toyota Celica.
A hetvenes évekre a Mustangnak is teljesítenie kellett az egyre szigorúbb biztonsági és károsanyag-kibocsátási normákat,
ezért az új széria hossza 4,92-ről 4,44 méterre csökkent, és közben 220 kilogrammot fogyott. Az alapokat a Ford kompakt autója, a Pinto adta, ami arról vált ismertté, hogy ha hátulról nekiütköztek, akkor a hibás üzemanyagtankja miatt hajlamos volt lángba borulni.
A Mustang II-be ráadásul nagyon vérszegény motorok kerültek.
Az alapmodellt a Pinto 2,3 literes négyhengeresével szerelték, ami csupán 90 lóerőre volt képes, és nem volt sokkal jobb nála az európai Capriból származó 2,8 literes V6-os sem a 107 lóerejével. Amikor katalizátort is kapott a Mustang, a két motorváltozat teljesítménye visszaesett 83 és 97 lóerőre.
A Ford egy kisebb, korszerűbb, takarékosabb pony carnak szánta, de a vevők inkább az eredeti Mustangra vágytak V8-as motorral,
ezért 1975-ben ez a modell is visszakapta a 4,9 literes erőforrást, 140 lóerővel. Még Cobra és King Cobra változata is volt, a targatetős modell pedig a Pontiac Trans Am stílusában készült dekorációt kapott.
A hetvenes évek ízlése ugyan megkérdőjelezhető, de abban egyetérthetünk, hogy nem ez volt minden idők legszebb, se nem a legjobb Mustangja. Mégsem fogyott olyan rosszul, 1978-ig több mint egymillió példány kelt el belőle. Az utódja, a Fox platformra épült Mustang sem szépségdíjas, de nagyobb és izmosabb is lett ennél a furcsa szériánál.