Egy hónapja volt szerencsém Portugáliába repülni egy meló miatt, igen, tudom, jó meló ez, nem is panaszkodom, csak ritkán, de akkor nagyon. Szóval Portugáliába repültem, rövid út ez, akár állva is kibírnám azt a három és fél órát, aki 250 km-eket tett meg hetente a MÁV-val hőségben, fagyban (ami gyakorlatilag ugyanazt jelenti: késést), annak egy pár órás repülőút akkor sem okozhat kihívást, ha ne adj’ isten neki kell tolni a gépet. Tolom én, csak menjünk. Egyesek mondanák, hogy oké, kemény vagy, mint az élet Harlem-alsón, de mi van akkor, ha melletted ül a gépek réme, a minden járaton szériatartozékként előkerülő síró kisbaba, aki mindig van, ha akarod, ha nem, és nyilván nem akarod, mert miért akarnád? Ezen a járaton megkaptam magam mellé a síró kisbabát, de mégis egy mosolygó Buddha lelkületével figyeltem, hogyan borul ki az utazástól, és akkor sem jött elő belőlem a mélyen szunnyadó Hulk, amikor a szülei előkapták a tabletet, hogy orosz és magyar nyelven gyerekdalokat bömböltessenek rajta a gyerkőc viszonylagosan sikeres, ámde mégsem túl sikeres (értsd: sztereóban üvöltött a zene és a gyerek is) megnyugtatása érdekében. De nem ám. Hogy miért? Mert tudom, milyen ez.

Nagyjából három éve ugyanis bárhogy is gondolkodtunk feleségemmel, arra a megállapításra jutottunk, hogy a legkönnyebben úgy lehet kijátszani az egy gépre jutó egy síró kisbaba problémát, ha viszünk egyet magunkkal, és azt az egy gépre jutó egy síró kisbabát mi kezeljük. Vagy megpróbáljuk. Rövid időre Tokióba szólított minket az élet, felpakoltuk tehát az akkor fél éves fiunkat, meg úgy nagyjából a fél lakást két bőröndbe zárva, és masszív gyomorideggel felszálltunk az Airbus A380-asra, igen, az ultranagy utasszállítóra, ami tényleg lélegzetelállító, de kinek volt ideje ezzel foglalkozni, amikor a cél az volt, hogy egy féléves gyerekkel valahogy túléljük a bő 12 órás utazást? Ráaádul kétszer!

Először is: nem az a legnagyobb probléma, hogy az utasok mit szólnak majd ahhoz, hogy a gyereked akaratlanul is death metal alapvetéseket károg maximális hangerővel, amikor mindenki lágy popslágereket szeretne hallgatni. Ezt először még nem tudod, de később rájössz, hogy olyan sokadrangú probléma ez a listán, hogy még a „hogyan szerezzünk vodkát, amikor mindenki valami csoda folytán elaludt” tétel is sokkal előrébb szerepel rajta. A síró gyereket öleléssel és sétával meg lehet nyugtatni. Itt sokkal nagyobb problémák is adódhatnak.

Ott van például a felszállás. Felszállásnál ugyebár magadra kell kötni a gyerkőcöt, és megoldani azt, hogy ne duguljon be a füle a nyomáskülönbségtől. Ez viszonylag könnyen megoldható: cumit adsz a szájába, a cumikázás pedig megoldja a problémát. De mi van, ha történetesen a cumira sátán földi helytartójaként ként tekint a gyerek? Az is többnapos projekt volt, hogy legalább másodpercekig bent tudjuk tartani a szájában, olyan sikerként könyveltünk el egy tízmásodperces cumizást, mintha VB-döntőt nyertünk volna, képzeletben kupákat adtunk át egymásnak, talán még konfettit is szórtunk. Később rájöttünk, hogy a problémát remekül megoldja, ha az éppen esedékes tápszert a srác akkor kapja meg cumisüvegből, amikor felszállunk. Csak egyetlen apró részletet hagytunk ki a számításból.

Hogy a tápszer rosszabb esetben kifelé is jön. Hazaúton a München-Budapest járaton így esett meg, hogy a remekül kitalált koncepció gellert kapott, és hamarosan a kollektív „Kreatív szülők mindent megoldanak” nevezetű kétszemélyes díjátadóból az anonim lehányt szülők találkozója lett, és figyelem, fun fact következik:, lehányva ülni egy repülőn nem túl jó érzés, még akkor sem, ha különösebben nem hosszú távot kell lehányva megtenni, és ha a légiutas-kísérők tényleg mindent megtesznek, és neked adományozzák nagylelkűen a járat teljes papírtörlő-készletét szánakozó tekintettel. Akkor úgy valahogy az ember összes méltósága elszáll a géppel együtt.

Szóval nem, nem a sírás a legnagyobb probléma. Egy A380-as ráadásul meglepően jó partner tud lenni a bömbölés elmismásolásában. Tudniillik a gép baromi hangos. Nem zavaróan, de hangos. Néha annyira hangos, hogy én magam sem hallottam szerencsétlen fiamat sírni. Ez egyrészt megnyugtató, másrészről nyugtalanító. Hogy miért? Egyszerű. Azt érdemes tudni, hogy ha kisgyerekkel utazol ilyen hosszú távra, akkor kérhetsz neki mózeskosarat, amit fel lehet tenni a gép falára. Ilyenkor ajtók mellé kapod a jegyet, a gép különböző részeit elválasztó falakra ugyanis fel lehet pattintani a mózeskosarat, amiben el lehet altatni a gyereket, ha maga a jó isten is úgy akarja, és ha nem Murphynek hívják.

A helyzet viszonylag könnyű is lehet, hiszen a gépen mesterséges éjszakát kreálnak, villany le, hőmérséklet le, takaró felhúz, aztán ha a gyerek ezt a csalást elhiszi, mákod van, ha pedig nem, nincs mákod. De a gyerek ravasz. A gyereket nem lehet átverni. A gyerek átlát a szitán, tudja ő, hogy ez csak porhintés, adják neki vissza a napfényt, meg az anyatejet, aztán mindenki életben marad a gépen. Apropó alvás: ekkor még nem is tudod, hogy egy ekkora utazással nem az a tizenakárhány óra a legnagyobb probléma, amit túl akarsz élni a gépen, hanem az, ami utána jön. Mert te még csak-csak tudod kezelni a jetlaget, de a gyereked nem. Ő meg sem próbálja kezelni, nem is tudja. Amikor te már rég átálltál, ő még vígan breakel az ágyában hajnalban, hiszen neki akkor még délután van, délután meg helló, nem alszunk, hanem buli van!

Szóval ha sikerült is elaltatnom a gyerkőcöt a gépen, utána a fülemet a mózeskosárra kellett tapasztanom, mert másképp az istennek sem hallottam, ha gond van. Ez pedig nem jó móka 12 órán keresztül. Ja, hogy azt úgyis látod, ha ébren van? Hogyan? Sötétben? Csak nem világítasz be egy elemlámpával a gyerekhez, hogy megnézd, történik-e valami paranormális, mint valami önjelölt Mulder! De ok, tegyük fel, elaludt. Abban a pillanatban rájössz, hogy fordult a helyzet. Eddig te voltál a többi utas ellensége, de sebaj, mostantól mindenkire potenciális veszélyforrásként tekintesz majd. Egy gépen elalvást nem adnak könnyen, megdolgoztál érte, nehogy valaki tönkretegye, mert akkor eljátszom a Kígyók a fedélzeten című örökbecsűt, csak én leszek a motherfucking Samuel L. Jackson, a többi utas meg a motherfucking kígyó. Elindul a motherfucker-járat, és az senkinek nem lesz jó.

A hazaúton például elindult, mit elindult, a sztratoszférán túl is szárnyalt, mert megjelent az ősellenség. Az ember, aki leszarja. Igazából ketten is: idősebb Leszarja, és ifjabb Leszarja. A Leszarja család a reptéren beszerzett egy épp ésszel teljesen felfoghatatlan krékert, mármint nem maga a keksz felfoghatatlan, hanem a kiszerelése, valamiért ugyanis egy gyártó számára jó ötletnek tűnt, ha a kis ropiszerűségeket egy másfél literes műanyag palackba töltik. A kiszedése egyszerű: jól meg kell rázni a palackot, és előbb-utóbb kipereg belőle egy-egy. Az előbb-utóbbat pontosítsuk: öt másodperc rázás után egy. A rögtönzött repülős rumbatök-fesztivál persze olyan hangos volt, hogy az még a hátsó sorokban is felköltött volna bárkit, de Leszarjáék azt tették, amihez a legjobban értettek: leszarták. Mi két sorral ültünk mögöttük. Az elalvás esélye: nulla. De hogyan beszéljünk a kréker-rumbatököt konstans módon izomból rázó Leszarja Jr-ral? Kérjük meg a légiutas-kísérőt! Akiről ráadásul kiderült, hogy magyar. A Tokió-München járaton!

Az egyébként aranyos lány egy felpiszkált medve lelkületével lépett oda ifj. Leszarjához, aki visszafogta magát, és letette a kínzóeszközt. Igen ám, de id. Leszarjához nem szóltak, így ő vállalta, hogy folytatja a procedúrát, aminek következtében a közben kínkeservvel elaltatott gyerekünk azonnal elkezdte hörögni a Burzum-összest, de senior Leszarját semmi sem hatotta meg. A légiutas-kísérő a szívére vette a dolgot, és olyan tekintettel lépett oda idősebb Leszarjához, hogy attól itt-ott szívek állnak meg. A gondok innentől huss, elszálltak, mi pedig megismerkedtünk a palackkréker fogalmával, amit egyébként egytől egyig lángszóróval pusztítanék el, mert annyira használható, mint egy olvadt csokinyúl a kövezésen.

Sok múlik egyébként a légiutas-kísérőkön. Ha jó fejek (és általában azok), mindenben segítenek, és mindenki boldog lesz. A gyerek is, a szülő is, és még az a szerencsétlen is, aki melléd kapott jegyet, és fél napon keresztül azt kell néznie, hogyan zsonglőrködsz mindenféle játékokkal, mobiltelefonnal, laptoppal, tápszerrel, pépes kajával, csikivel, láncfűrésszel, orosz-magyar gyerekdalokkal, hogy a lehető legkevesebb ideig légy az a szülő, akit mindenki utál a repülőgépeken. De kedvelni akkor sem fognak. Ez nem az a játék. Ez az a játék, amit ha túléltél, lesz egy jó sztorid, ami után ki lehet osztani egymásnak néhány díjat, és hőssé lehet nyilváníttatni magad, meg egymást. Ami után, ha rosszul sikerült az ügy, fejet lehajtva, rosszabb esetben fejet lehajtva és telibe hányva lehet lekullogni a járatról. És vagy leszel olyan bátor, hogy bevállalod újra, vagy azt mondod, soha a büdös életben többet.

Isten bizony nem a reklám helye, és én is alig hiszem el, hogy megtörtént, de amint ezeket a sorokat leírtam, jött egy levelem azzal kapcsolatban, hogy A380-asokat indít az Emirates Tokió után Sanghajba is. Hmmmm. Mindkét vállamon megjelent a kisördög. Vajon ott is árulnak palackkrékert? És ha igen, lehetek most én idősebb Leszarja?