Nagyon nehezen, sőt mondhatjuk a legnehezebben kezelhető negatív érzés. Jól működő párkapcsolatokat, boldog, igaz szerelmeket tehet tönkre ez a néha kezelhetetlennek tűnő fojtogató állapot.

Miért is vagyunk féltékenyek? Hogyan alakult ki bennünk, és mi idézhette elő? Ezekre a kérdésekre kell keresnünk a válaszokat, ha meg akarjuk oldani ezt a folyamatosan előtörő, és néha már az őrületbe kergető jelenséget.

Legelőször is különbséget kell tennünk a féltékenység és az irigység között. Amikor valaki féltékeny, akkor meg akar tartani mindent, amit magáénak érez, az irigy ember pedig vágyik valamire, ami neki nem adatott meg. Tehát a féltékeny ember meg akarja tartani, amit a magáénak gondol. Igen, csakis gondol. Mert igazából senkit nem tudunk birtokolni, senki nem lehet a miénk, annak ellenére, hogy együtt vagyunk, együtt kelünk, együtt fekszünk, és együtt élünk vele. Sokszor rosszul felmérve a helyzetet, beleeshetünk abba a hibába, hogy már nemcsak egy vetélytársnak vélt másik férfi kedvesünkhöz való közeledési kísérlete váltja ki bennünk ezt a gyomorszorító feszültséget. Súlyosbodó problémát jelez, ha már a féltékenységi reakció kezdetét ahhoz köthetjük, amikor párunk nemcsak hozzánk kedves, nemcsak ránk mosolyog, nemcsak velünk érzi jól magát, hanem a barátaira vagy a munkavégzése közben létrejött kapcsolatokra is valamivel nagyobb figyelmet fordít.

Heves reakció

A szakirodalom a féltékenységet két különböző, jól elkülöníthető megnyilvánulás szerint bontja részekre, egy akut és egy krónikus formára. Az akut féltékenység többnyire rövid, de igen heves kitörést eredményez. Az ilyen eseteknél gyakori, hogy a féltékenykedő személy nem tartozik a tipikus féltékeny emberek csoportjába. Mégis meglepően hangos és kemény veszekedéseket él meg a párjával, aminek fő oka nem a gyengeségéből adódhat, hanem reakcióját társa viselkedése váltja ki.

A legtöbb ilyen esetet elemezve, nem könnyű igazságot tenni egy férfi és egy nő között. Ha van egy lány, akiben az életvidámsága, a kedvessége, a nyitottsága, és esetleg egy szórakozóhelyen lejtett tánca fogott meg, akkor elég érthetetlen lesz számára, hogy miért is nem szeretnéd, hogy ugyanúgy beszélgetne másokkal, ugyanúgy viselkedne, ugyanúgy táncolna, mint amikor még csak távolról figyelted, és képtelen voltál róla levenni a szemed. A képlet pedig igen egyszerű, amikor párkapcsolatban élünk, akkor sok mindent már nem engedhetünk meg magunknak. Hogy kinek mit jelent ez és hol húzzák meg a határt, az inkább egyénfüggő, de az alapértékek a legtöbb esetben ugyanazok.

Az említett helyzetben felszínre törő akut féltékenység drámai hatást vált ki, igen heves és eltúlzott viselkedéseket eredményezve. A féltékenységben szenvedő fél utólag mindig abnormálisnak ítéli meg önnön kitöréseit, próbálja megérteni és megmagyarázni őket, hiszen tudja és érzi, hogy valójában ő nem ilyen ember és ezek a részéről csak reakciók a történtekre.

Az ilyen helyzetbe került személyek gyakran azonos tüneteket produkálnak, mint akik a valós, tényleges fizikai megcsalást élték át. Ezen állapotok nagyon hasonlítanak a nemi, az érzelmi, és a fizikai erőszak traumáját elszenvedett embereknél később fellépő fájóan erős stressz érzéséhez. Az ilyenkor előforduló alapvető tünetek a zaklatott állapot, és a féltékenységet kiváltó esemény újra és újra átgondolása és felidézése.

A történteken való folyamatos agyalás következtében az ilyen esetekben a tisztánlátás szinte lehetetlen. Azoknál a párkapcsolatoknál, ahol gyakran érzelmi féltékenységből adódó hangos viták jellemzik a hétköznapokat, előfordulhat, hogy a szenvedő fél egyre jobban bezárkózik, kerül minden társaságot, és elveszíti a külvilág iránti teljes érdeklődését is. Emellett ingerlékennyé és érzelmileg túlérzékennyé válik minden olyan helyzet következtében, amikor párja nincs mellette.

Amikor bennünk keresendő az ok

A másik súlyosabb és mélyen gyökerező féltékenységi forma, a krónikus féltékenység. A szó hallatán most sokan azt gondolhatják, hogy ez velük biztosan nem fordulhat elő, hiszen már maga a szó, hogy krónikus egy állandó betegséget tükröz. Sajnos tévednek. Egy ilyen érzelmi reakció sokkal mélyebb okokra vezethető vissza, mint a féltékenység akut formája. A krónikus féltékenység legfőbb és sokszor az egyetlen kiváltó oka az önbizalomhiány. Ennek kialakulása egészen a gyermekkorig vezethető vissza, és főleg az ott átélt élményekben keresendő. Egy gyermekkori trauma hatással lehet későbbi életünk alakulására, döntéseinkre, a társkapcsolatokban betöltött szerepünkre, annak milyenségére és formájára. A legtöbb esetben kívülről nem is látható és érzékelhető, hogy valaki ilyen típusú féltékenységben szenved, mivel a többség erősnek és határozottnak mutatják magát. Ez viszont csak a látszat, és ezen keserű problémából a kilábalás folyamata sokkal hosszabb ideig is eltarthat.

Az önbizalomhiány által létrejött féltékenységben szenvedők sokszor olyan helyzetekben is veszélyt éreznek, amikor a kívülálló többség semmi jelét nem látja annak, hogy valójában valami rossz történt volna. Előfordul, hogy képesek meggyanúsítani párjukat olyan lehetetlen dolgokkal és feltételezett viszonyokkal, amelyeknek a valóságban semmi alapja nincsen. Ezért is alakul ki náluk sokkal nehezebben a bizalom. Aminek vékony jegét rögtön megrepeszti, ha a környezetében egy rosszul sikerült viccelődés, vagy szimplán a gyarló irigység hatására elejtenek egy negatívan befolyásoló mondatot imádott kedveséről, és onnantól kezdve nagyon nehezen tud megszabadulni a féltékenységét és bizalmatlanságát tápláló gondolatoktól.

Akin valaha is átrobogott már a féltékenység nyomasztó, szinte fullasztóan erős fajtája, az tapasztalatból tudhatja, hogy abban a helyzetben lelkiállapota az őrület határát súrolta. Az indokolt esetekben előtörő féltékeny reakciók is ugyanolyan nehezek és fájdalmasak lehetnek, mint a bebeszélt és abnormális kitalált dolgokból adódóan önmagunknak okozott problémák. A különbség, hogy az indokolt esetekben a probléma megbeszélésével – ha nem is azonnal –, de tisztázható és javítható a helyzet, a mélyen gyökerező, önbizalomhiányból adódó gondokat viszont csak a hosszú, őszinte és teljes mértékben feltáró önismereti folyamat képes megoldani.

Miből alakulhatott ki?

A pszichológia klasszikusnak nevezhető látásmódja szerint a féltékenység az igen korai anya-gyerek kapcsolat sérüléséből gyökerezhet. Amikor valaki túlzott féltékenységben tör ki, annak a valódi oka az édesanya és az ő viszonyában keresendő. Ez számos időszakban és az ember több fejlődési ciklusában is előfordulhat.

Kezdve onnan, hogy a kisgyermekként nem érthettük, hogy miért választanak el minket az édesanyánktól, miért raknak minket bölcsődébe, óvodába. Vannak gyerekek, akik anno ezt jobban viselték, de sokan vannak, akik hosszú ideig, szinte egész nap sírtak édesanyjuk után, amíg értük nem jött. Ilyenkor a gyermek nem érti, hogy nem fog ottmaradni élete végéig, és délután már újra láthatja szeretett édesanyját. A szakemberek szerint a rászoktatás nélküli anyáról való leválasztás sajnos sokakban törést okozhatott. Akit szeretek, egyszer csak eltűnik, nincs velem, nincs mellettem, ki tudja látom-e még valaha. Azután persze mindenki megszokja a távol-, rosszabb esetben egyedüllétet, és a világ mostani rendszerét, viszont a gyermekben az akkor már élő és létező bizalom forrása sérül. A sérülés ott marad, és mindaddig, amíg a szellemi fejlődése nem ér olyan szintre, hogy ezt fel tudja dolgozni, ez a fájdalom számtalan esetben visszaköszönhet életének bármilyen helyzetében. Amikor sokan túlzott félelmet éreznek a másik lehetséges elvesztése, jelen esetben a szakítás miatt, akkor sok esetben a gyermekkorban tapasztalt élményeket élik át újra és újra.

A gyermekkorban átélt negatív élmények súlyosabb fajtája, amikor a gondoskodó szeretet hiányából alakul ki egy önbizalomhiányból táplálkozó félelem. Amikor egy édesanya nem fordít kellő figyelmet gyermekére, amikor nem tudja kimutatni az iránta érzett szeretetét, amikor a gyermek nem egy szép és nyugodt családi körben nő fel, ez a legtöbb esetben önbizalomhiányhoz vezet. Az ebből a fájdalomból táplálkozó féltékeny reakciókat nagyon nehéz kezelni.

Ne félj, csak higgy

A féltékenység a legtöbbször elkerülhetetlen. Nehéz tisztán látni, amikor valakit nagyon szeretünk, de olykor agyunkban zavar támad és önmagunkat sem értve olyanokat mondunk és teszünk, amit nyugodt körülmények között sohasem tennénk meg. A szerelem és a párkapcsolatok egyik legnagyobb belülről támadó ellensége a féltékenység. A félelmünkből táplálkozik, és ha egyszer utat tör magának, akkor hosszú és keserves harcok árán tudjuk csak lecsillapítani. Képtelenség úgy élni, hogy állandóan attól rettegjünk, hogy mikor szakít velünk, vagy mikor szakítják el tőlünk az agyunk téveszméje miatt birtokolhatónak képzelt nőt. Ezért a legfontosabb, hogy higgyünk magunkban, bízzunk kedvesünkben, és reménytelien várjuk a közös jövőt. Azok, akik párjukkal együtt hisznek a szerelmük erejében, nem fognak félni és nem lesznek féltékenyek.

És ezt olvastad már?
Bemutatjuk a Közép-Floridai Egyetem egyik legszexibb hallgatóját