Életemben másodszor adtam esélyt egy operaelőadásnak. Az első olyan régen volt, hogy csak arra emlékszem, osztálykirándulás volt, Bécsbe mentünk, és a buszban csüngő öltönyerdő mögött bátran lehetett házirendbe ütköző dolgokat művelni. Így, tizenöt év elteltével sem élveztem jobban azt az affektáló hangviseletet, amibe a nyilván szörnyen tehetséges dalnokok öltöztették az előadást, és képtelen voltam feldolgozni, hogy egy pár másodperces mondatváltást miért kell negyedórányi teátrális énekléssel agyoncsapni. A lassan kibontakozó röhögőgörcsöt megakadályozandó nem vártuk meg a szünetet, és sietve kilibbentünk, a drámai tapasztalást viszont sürgősen le akartuk fojtani valami jó élménnyel.

És ekkor jött szembe az A Presto. Ez a közeli Louis Vuitton-üzlet nagyzoló terebélyességével szemben egyetlen boltív alatt meghúzódó hely, ami pont a világ egyik leghatékonyabb színkombinációjában játszik: abban a piros-fekete-fehérben, amit a világ egyik legmenőbb (csak sajnos már feloszlott) együttese, a White Stripes, és a világ egyik legismertebb üdítőital-gyártója is bevetett. Tegyük hozzá: mindketten sikerrel. Nem akartunk logikai csapdákba sétálni, és rögtön megelőlegezni nekik a sikerességet, ezt inkább az ételekre bíztuk, győzzenek meg ők.

Előételnek egy szelet pizzát (250 forint) kértünk, és leülni egy hirtelen jött tumultusnak hála ugyan éppen nem tudtunk, de cserébe megfigyelhettük, miként zajlanak a dolgok a pult mögött: akkurátusan, de megfeszülés nélkül.

“Két hónap együtt dolgozás után akkor bemutatkoznék neked” – süti el a szakács szellemesen a pénztárgép mögött állónak, miután az véletlenül nem a nevén szólítja, én pedig megállapítom, hogy a négysajtos pizza simán közelíti azt, amit Milánóban tettek le elém, viszont fényévekre táncol attól, amiért a Király utcában esténként sorok kígyóznak ugyanennyi pénzért.

Miközben azon lamentálok, vajon fogom-e enni a ház gnocchiját olyan szenvedéllyel, mint a fali illusztráción az éhes férfi, az meg is érkezik. A válasz a finom fogás bevégeztével őszinte érdeklődés formájában buggyan ki belőlem: kötelezőnek éreztem rákérdezni a páratlan tejszínes-paradicsomos szószra, amiben a kis tésztagumókat megúsztatták, de a megpirított póréhagyma felvonása után már csak arra tudtam figyelni, hogy jé, hát milyen lelkesen mesélik már nekem, máshol ezt egy zabos horkantással elintéznék. Hamarosan találkozunk – hangzik az étkezde neve magyarul. Sejtenek valamit.

A Presto, Budapest VI. ker. Hajós utca 13–15.

Tovább a:
Többi étterem tesztjéhez, a Falni Budapest sorozatunk többi részéhez
Legfrissebb Player-cikkekhez
Rovat többi cikkéhez