Húsz éve még negyvenezer karót fűrészelt a nagymama kivágott akácából, ma pedig az egyik legsikeresebb hazai borászatot vezeti. Bolyki Jánossal, vagy ahogy mindenki ismeri, a Janival beszélgettünk szemétdombra várat építésről, jól csillogó érmekről, csilingelő hitelekről, vadászgépvezetésről és a borászszakma lelkéről.
„Milyen nyugodt környezet!” – ez lett volna az első gondolatom, mikor felkanyarodtunk Egerben a Bolyki Pincészethez, ha a minőségjelzőt nem fúrta volna át egy piszok hangos munkagép. Az óriási kőfejtőből pincészetté alakuló Bolyki birtok falai közt hatalmas lendülettel folyik a munka: épp egy újabb pincehelyiség falait simítják csiszolófejek, kőtörmelékek zúdulnak a konténerekbe, kerti gépek dolgoznak sűrű hangzavarral, majd mikor azt hiszem, ezt nem lehet fokozni, vijjogva szólal meg egy áramtalanítást jelző sziréna.
A Bolyki Pincészetben gőzerővel folynak a fejlesztések, na meg a jó borok is, melyekből Bolyki Jani azonnal tölt is nekünk egy pohárral, miután kedvesen eligazított egy ácsorgó turistacsapatot.
Mindig ennyire folyik nálatok a munka?
Mondhatom, hogy igen, de azért nem mindig ilyen hangos. Itt ezt vágják, ott azt építik: folyamatosan csinálunk valamit, ami nagyon jó, mert közel végtelenek a fejlesztési lehetőségek. Egyébként itt a XV. században követ bányásztak, majd ez a kőbánya lett Eger szeméttelepe 1969-ig. Így is vettem meg 2002-ben, szeméttelepként, konkrétan 16 méter szemét van alattunk, szóval elég távolról indult ez a pince.
Húsz éve körülbelül tízezer palack bort készítettünk, most 27 hektáron évi 250-270 ezer palackunk van évente. Ennél nem is tud mennyiségileg többet a birtok és nem is célunk többet készíteni, bővítés helyett inkább izgalmas dűlőkben, érdekesebb fajtákat telepítünk, most például grand superior bikavért a Síkhegy-dűlőben.
1998-ban szőlészként kezdtél bele a szakmába, majd 2003-ban készült el az első borod. Milyenek voltak a kezdeti évek?
Az eleje nagyon küzdelmes volt. Mivel se tőkésem, se befektetőm nem volt, ezért mindent pályázatokkal és hitellel indítottam el. Visszamenőleg igazából csodálkozom is, hogy adtak hitelt, konkrétan nem volt mit eladnom. Elég merész húzás volt és sokszor nagyon nehéz is, de valahogy mindig úgy alakult, hogy sikerült visszafizetni a hiteleket. Igazából 2006-ra mondanám, hogy már markánsabban elindultunk.
Húsz éve fejlődik a pincészet, én pedig éjjel-nappal itt vagyok. Mára szerencsére az összes borom le van kötve, nincs, amit eladjak, ez pedig lehetőséget teremt a gondolkodásra, nem kell mindent hónapokig mérlegelni. Például ma már könnyű döntés venni mondjuk ötven széket, régen hónapokig rágódtam ilyesmiken a pénzhiány miatt. Most szépen fizetjük a hiteleket, az agrárberuházásaink, a forgóeszköz- és beruházáshiteleink is nagyon jól mennek, a hasznot pedig fejlesztésre fordítjuk. Itt, a pincészetben például ha elkészül a legújabb kóstolónk, négyszáz embert fogunk tudni leültetni.
Agrár Széchenyi Kártya!
A mezőgazdasági szektorban dolgozó vállalkozások részére kialakított, kedvezményes feltételrendszerű, állami kamat- és kezességi díjtámogatásban részesített szabad felhasználású folyószámlahitel.
Kamat: 1 havi BUBOR / év
Igényelhető összeg: 500 000–200 000 000 HUF
Hol lehet igényelni? Itt vannak a részletek!
A Bolyki borok a kezdetektől nagyon sikeresek, rengeteg érmet hoztatok haza már a kétezres évek közepétől Bordeaux-ból.
Igen, volt olyan év is, mikor hat érmet nyertünk Bordeaux-ban, mondták is akkor, hogy én vagyok Magyarország büszkesége, amitől egyből arra gondoltam, hogy na, hát akkor nagy a baj. De viccet félretéve igazából az érmeknek nincs már nagy jelentősége sajnos és hírértéke sincs igazán.
Ezért manapság már nem is nagyon küldünk borokat külföldi versenyekre, legfeljebb kereskedelmi céllal: most például Németországban a kékfrankosunk, az indiánnyarunk és a bikavérünk is mind hozott haza érmeket. Egyébként kevesen tudják, hogy a bordeaux-i borversenyen a beküldött és megnyert érmek arányában a magyar borok az elsők. Ezt valamiért nem kommunikálják soha, pedig óriási dolog, és ha több bort küldenénk, akkor ez simán látszana az éremtáblán is.
Régebben a gumicsizmás, hajnalban kelős borász voltál. 2022-ben mivel telnek a hétköznapjaid a pincészetben?
Mára a marketing, az értékesítés és a bemutatók töltik ki a napjaimat, fizikálisan nem tudok résztvenni a borkészítésben. Telepítés, bővítés, palackozás, rendezvényszervezés: rengeteg minden van, nagyon nem unatkozunk. A szőlővel foglalkozás olyan húsz százalékát teszi ki a borászat működésének, további húsz a vendéglátás, húsz a borkészítés, húsz a marketing és húsz a bővítés, telepítés és a napi intézendők. A fizikai munkát amúgy otthon, a tanyánkon pótlom: feleségem lovas edző és van egy óriási telkünk, ahol sosincs vége a munkának.
Ebben a szakmában szerintem sosem lehet hátradőlni, de azért mára igyekszem visszavenni. Szeretném látni a gyermekeimet felnőni. Mikor elkezdődött a pandémia és három-négy hónapig otthon maradtunk, igazából akkor ismertem meg a gyermekeimet, főleg a kisebbeket. Rá kellett jönnöm, hogy lemaradok az életükről, ha ennyit dolgozom, ezért ma már próbálok egyre több időt együtt tölteni a családommal, hamarabb hazaérni, kivenni szabadnapokat.
Szerinted min múlik, hogy sikeres borász legyen valaki?
Sok kezdő borásznak igyekszem segíteni a környéken, akiknek mindig hangsúlyozom, hogy nem elég jó bort készíteni. A borkészítés csak egy része az egésznek: borzasztó fontos például a megjelenés és ehhez kifizetni egy jó grafikust, de ugyanennyire kulcsfontosságú, hogy el is jusson a borunk a vevőkhöz, hogy bemutassuk és elmondjuk azt, amit csinálunk. A kezdetekben nem volt olyan falunap, ahol ne álltam volna órákon át a standom mellett és hallgattam volna a spicces vendégek kritikáit.
A mai napig heti hat-hét bemutatót tartok és úgy vagyok vele, hogy ha negyven emberből egyet meggyőztem, hogy Bolykit fogyasszon, akkor már megérte. Mindemellett pedig állandó minőséget is kell termelni. A gyakornokainknak folyton azt mondom, hogy dolgozzanak és lássák meg, mennyi munka van ebben. Tíz-tizenkét óra napról-napra, hétről-hétre, majd évről-évre, nagyon tanulságos.
Érdekes ellentmondás egyébként az is, hogy egy borásznak egyszerre kell rengeteg mindenhez értenie a szőlőtől a boron át az építkezésig, az értékesítésig és a marketingig, de közben mégis azt érzem, hogy semmihez sem értek.
Így képzelted el ezt a szakmát még ’98-ban, az elején?
Nem, a snowboardozás és a szabad élet hajtott. Akkoriban picit irigykedve néztem még szőlőtermelőként a borászokat, és a tőlük kapott két deci borokat kóstoltam egy héten át, annyira nagy becsben tartottam. Nagy hatással voltak rám ezek a találkozók borászokkal, arra gondoltam:
Hú, micsoda élet ez, hogy borvacsorát tart és szállodában lakik!
Erre fel ma, mikor ezt megtehetném, még éjjel tizenegykor is hazavezetek Sopronból egy borvacsoráról, mert otthon szeretek aludni.
Említetted, hogy körülbelül 250 ezer palack bort készítetek évente. Ilyen nagy számok mellett mennyire lett gépies a borkészítés?
Abszolút családias maradt minden. Kézzel szüretelünk ’98 óta, ugyanazzal a csapattal. Nyilván vannak persze, akik megöregedtek, de mindenki maradt a kezdetektől: igazán szerethető, jó emberekkel dolgozom, akikkel félszavakból is megértjük egymást. 15-25 fő szüretel nálunk egy-másfél hónapon át: ilyenkor a rokonság is kivesz szabit és fizetéskiegészítésként beszáll szeptember elején a szüretbe. Nagyon jó hangulatú egy-egy ilyen szüret, tavaly például abszolút azt éreztem, hogy de jó lenne, ha még két hétig tartana.
Egyébként mi egy közepestől kisebb birtok vagyunk. A közepes birtok olyan egymillió palackot jelent évente, a kicsik 20-30 ezret gyártanak, a nagyok pedig öt- és tízmillió között. A boraink negyven százaléka megy külföldre: Tajvan, Korea, Lengyelország és Anglia a legerősebb exportországok, ezen kívül még húsz országba viszünk néhány raklappal, a maradék hatvan százalék pedig marad országon belül.
Hogyan hat Eger életére a Bolyki brand?
Harmincezer ember fordul meg nálunk egy évben, így a mi vendégeink hatnak a városra is: mivel 95 százalékuk nem helyi, ezért biztosan Egerben szállnak meg és a városban ülnek be éttermekbe is. Helyi taxisok mondták nekünk, hogy mikor rendezvényt tartunk az nekik olyan, mintha szilveszter lenne, oda-vissza viszik az embereket a városba.
Nagyon jellegzetes a Bolyki borok vizuális világa: a játékos címkék, az irodalmi szövegek, a felismerhető és kreatív megjelenés. Honnan jött mindez?
Ipacs Géza tervezi a címkéinket a kezdetektől és teljesen szabad kezet adok neki mindenben, a címkék szövegeket is ő írja. Géza egy művészember zseniális ötletekkel, amelyek teljesen spontán jönnek belőle. Éppen ezért nem csak grafikai kérdésekben kérem ki a véleményét, mert mindent teljesen máshonnan közelít meg, mint bárki, akit ismerek.
Ez a játékos közvetlenség, ami a címkéinkben is visszaköszön, onnan is ered, hogy én egy első generációs borász vagyok, nincsenek boros felmenőim és nincs chateau-m sem. Nagyon örülök, ha ha nem csak a bor ad élményt, hanem a címkék is megmosolyogtatják vagy épp elgondolkoztatják az embereket. Persze ez a világ sem tetszik mindenkinek és eleinte bántottak a negatív kritikák, de ma már túllépek vagy akár meg is mosolygom ezeket. Nem tudunk mindenkinek megfelelni és nem is ez a cél.
Mi ennek a szakmának a legnehezebb része?
Ami fárasztó, az az ország átellenes pontján lévő borvacsorákról hazavezetés éjjel; de ebben sem igazán a leterheltség nehéz, hanem az, hogy apa nélkül nőnek fel a gyerekeim. Aggódom ezen és nagyon sokat gondolkozom, hogyan lehetne ezt az egészet átstrukturálni, jobban csinálni. Ez nem csak velem van így, más borász nevében is mondhatom, hogy nagyon emberigényes a munkánk.
A pályakezdő borászoknak éppen ezért elmesélném a történetemet. Hogy mennyi munka árán született meg mindez. Hogy anno még negyvenezer karót fűrészeltünk nagymamám akácából a tőkékhez. Azt, hogy milyen küzdelem idáig eljutni és épp ezért jól gondolják végig, hogy belevágnak-e, mert félúton hatalmas veszteségekkel lehet csak abbahagyni.
Volt olyan pillanat, mikor azt érezted, hogy abbahagyod?
Persze, többször is. Egyedül, nyolc évig a pincében lenni nem túl szívderítő. Anyagi, magánéleti problémáim is voltak és nem egyszer mentem úgy haza, hogy lefekvés előtt egy fröccs mellett arra gondoltam, elég volt, ez így nem mehet tovább. De aztán mindig aludtam egyet és reggel csak kimentem a pincébe.
Szerinted érezni fogod valaha azt, hogy elégedetten hátradőlsz és azt mondod: igen, minden kész van?
Nem hiszem. Sosem vagyok elégedett, mindig finomhangolok valamit és új célokat tűzök ki magam elé, ilyen például a most elkészült feldolgozó üzem. Ez sok mindenre ad lehetőséget, izgalmas és inspiráló egyszerre, amire mindig nagy szükségem van.
A végeredmény tesz boldoggá: akkor vagyok nyugodt, ha saját, kiváló alapanyagot termelek. Alapvetően mindig a hibákat keresem, de mikor mondjuk egy iszogatós estén a barátaimmal nyugodtan kóstolok, akkor jó érzéssel tölt el, hogy finom a borunk vagy épp megvalósult egy jó fejlesztés. Ezeknek általában egy-két hétig nagyon örülök, aztán viszont természetessé válik és megint kell valami új.
Mi számodra a legnagyobb elismerés?
Engem nem a szakmai sikerek, hanem az örök elégedetlenség visz előre. Viszont lehet, hogy ellentmondásnak hangzik, mégis azt érzem, hogy maximálisan boldog vagyok. Mindenem megvan és nincsenek nagyon nagy igényeim sem. Van egy csodálatos feleségem, öt gyönyörű és egészséges gyermekem, egy tanyán lakom idilli környezetben, imádom, amit csinálok a szőlőben vagy a pincében, szeretem a kollégáimat, a tágabb értelemben vett családom is ideális. Mindenem megvan, ennél többet nem tudnék elképzelni.
Az elmúlt húsz évben nagyon nagy hibákat nem követtem el és a sok munka, a bíztató és támogató emberek mellett a szerencse is mellém szegődött, hogy mindezt elérjem.
Múltkor iszogattunk isteni somlói borokat egy másik borásszal és arról beszélgettünk, mivel foglalkoznánk, ha nem borászok lennénk. Ő Forma-1-es pilóta akart volna lenni, én vadászgépeket vezetnék szívesen, de mivel ezek kissé nehezen elérhető célok, arra jutottunk, hogy igazából nem csinálnánk mást. A világ legszebb szakmája az, ami nekünk jutott.
A cikk elkészítésében partnerünk volt a Széchenyi Kártya Program.