Emberek közti szorosabb együttműködés, tisztább energiahasználat: ezt várják a magyarok 2050-re – derül ki az E.ON kutatásából. De vajon mit várnak a szakértők a saját területükön? Deák Kristóf Oscar-díjas magyar filmrendező cikke.
Ami nekünk az elképzelt jövő, az a gyerekeink számára a felnőttkoruk valósága: a mi feladatunk, hogy olyanná tegyük a világot, hogy számukra is otthonos legyen. Amikor egy kutatás eredményeit olvasom arról, hogy mit várnak a honfitársaim 2050-re, a számokat a saját szememmel nézem, de a 6 éves gyermekem fejével is próbálom végiggondolni: mit kell tennem azért, hogy felnőttként is harmóniában élhessen?
Egyszerre tölt el szorongással és hatalmas mennyiségű reménnyel és kíváncsisággal, amikor arra gondolok, hogy milyen lesz az életünk 25 év múlva.
És amikor erre gondolok, elsőként a kislányom jut eszembe, aki 31 éves lesz akkor… Ha minden jól megy, addigra egészen más jellegű problémákkal fogunk küszködni, mint most, pl. az egészségügy szintjén. Ha minden jól megy, megoldott kérdés lesz az öregedés, egyéni és társadalmi szinten is, legalábbis méltósággal kezelve a társadalmunk legbölcsebb, de már nem ereje teljében lévő tagjait, és közben levéve a fiatalokról az idősek ellátásának (a korfa öregedésével járó) egyre növekvő terhét.
Ha minden jól megy, megoldott kérdés lesz a tiszta energiaellátás, és sokkal felelősebb módon is fogjuk felhasználni az energiát. Ha minden jól megy, mindenkinek sokkal egyenlőbb mértékben fog jutni az ezáltal keletkező javakból.
Ha minden jól megy, a minket körülvevő világ színfalak mögötti funkcionalitásának leleményes, tökéletesre csiszolt optimalizációját már nem politikusoknak vagy CEO-knak fogjuk majd köszönni. A saját bölcsességünknek – hogy ezeket a tervezési és döntési feladatokat átengedtük a náluk* sokkal kompetensebb gépeknek. (Az E.ON kutatása szerint, a többség a politikai rendszerek nagymértékű változását alapkövetelményként kezeli egy jobb jövő érdekében.)
A minket körülvevő világ szépségét viszont azt gondolom, továbbra is mi, emberek fogjuk megteremteni, vagy éppen észrevenni.
És ha minden jól megy, ennek a jegyében teljesen új művészeti ágak fognak kinőni a semmiből, amik a mesterséges intelligencia révén válnak lehetségessé.
Engem filmrendezőként az izgat a legjobban, hogy vajon akkor (mikor én épp 68 éves leszek), mit fogunk érteni egy filmben, videojátékban, vagy az éppen akkor legnépszerűbb mozgóképekkel operáló műfajban nyújtott színészi alakítás alatt.
A színészi alakítás ugyanis az egyik legkomplexebb dolog, amivel egy rendezőnek dolga van – megjelenik benne egy komplett, élő, lélegző karakter, akinek múltja van, céljai vannak, viszonyai a történet világán belül – és közben mindezeket egy másik, valódi, hús-vér ember valóságán, testén, arcán átszűrve, milliónyi kis rezdüléssel, igazi textúrával megtöltve, a meglepetés, a kiszámíthatatlanság, a megismerhetetlenség végtelenül izgalmas ízeivel együtt tálalva kapjuk meg a színész személyéhez elválaszthatatlanul hozzákapcsolva.
De mi történik, ha ez a színész nem a saját, vagy legalábbis nem a jelenlegi arcát, testét kölcsönzi a műnek – hanem egy digitálisan lementett, fiatalabb verzióval „bábozik”?
Vagy mi van akkor, ha az illető már nem is él – csak épp engedélyt adott, hogy digitálisan életben tartsák, hogy a végtelenségig játszhasson szerepeket…?
Vajon 2050-ben is megnéznénk például a legújabb Tom Hanks filmet?
Egészen új dolgok fognak majd létrejönni az interaktív műfajokban is. Egy színész által eljátszott karakterrel bármit meg lehet majd tetetni, el lehet mondatni, már csak az a kérdés, hogy ha mi magunk mozgatjuk, akkor ebben hol van az említett színészi alakítás egyik fele?
Úgy tűnik, hogy a kulcs a befogadónál, a nézőnél lesz majd akkor is, mint most is.És azok mi leszünk, emberek.
Mindannyiunkon múlik, hogy milyen lesz a jövő. Fenntarthatóbb, emberibb és inspirálóbb lehet – ha közös energiánkkal, együtt álmodjuk és építjük nap mint nap. Ez a gondolat inspirálta, hogy az E.ON, a jövő energiahálózatának építője, támogassa ezen cikk megjelenését.
