– Honnan jött az ötlet?

– Egyik este egy kocsmában Márton barátom mondta, hogy elmenne az El Caminóra. Erre azt mondtam neki: én is. Mindketten azt hittük, hogy a másik nem gondolja komolyan és másnap nem emlékszik majd rá. Aztán kiderült, hogy tényleg mindketten szeretnénk, és elkezdtük szervezni.

– Miért az El Camino?

– Az El Camino elég közismert hely, sokat hallottunk már róla. Emellett az idegen táj is vonzó volt: az El Camino jó lehetőség arra, hogy szép környezetben túrázzon az ember.

– Szállást foglaltatok?

– Nem, mert nem szükséges. A nagyobb városokban mind van El Camino-iroda, ahol vehetsz egy Credential nevű kis füzetet – ezzel igénybe veheted a zarándokszállásokat. Öt és tíz euró között mozog egy szállás éjszakánként, tehát meglehetősen olcsó. Vannak adományozós helyek is, ahol donativo fizetsz a szállásért, amennyit tudsz vagy szeretnél. Ezek a becsületkasszás hostelek voltak a legjobbak: mindig közösen főztünk, és nagyon kedvesek voltak a szállásadók.

– Szabadban is aludtatok?

– Összesen tizenöt napot aludtunk szálláson, tízet pedig a szabad ég alatt – sátrat nem hoztunk, fölösleges ugyanis. Legfőképp az utolsó száz kilométeren éjszakáztunk kisebb városok peremén, erdőben vagy épp eresz alatt. Mivel azon a szakaszon már nagyon sokan talákoznak össze, akik különböző úton jöttek, a zarándokszállások már mind foglaltak voltak, mire este megérkeztünk.

– Hogyan készültetek fel a túrára?

– Leginkább A Szent Jakab-út turistakönyvből informálódtunk arról, mit érdemes vinni és összesen hány kilót. A könyv a testsúly tíz százalékát javasolja, amit azért nehéz összecuccolni. A fényképezőm önmagában két kiló volt. Ezért a végén kamaszos elánnal leszartuk, mit viszünk és mennyit. Ebből persze sok problémánk volt később, például a nagy túrabakancsommal, amitől egy hét után megfájdult a lábam, mert egy ilyen nagy bakancs túl nehéz hosszútávon.

Annyira nem bírta már a lábam, hogy egy napig flip-flop papucsban jártam – amit aztán a térdem köszöngetett egy hétig. Úgyhogy kénytelen voltam venni egy túracipőt, ezért a bakancsot végig cipelnem kellett. Ruhából csak a legszükségesebbeket vittük, mivel mosni a szállásokon mostunk pár euróért vagy ingyen mosókádban, szappannal.

– Végig jól kijöttetek egymással?

– A konfliktusok elkerülése végett reggelente megbeszéltük, hol találkozunk a nap végén, aztán mindenki úgy ment, ahogy szeretett volna, a maga útján. Mezeta síkságának azonban van egy félsivatagos része, ahol voltak összeveszések. Folyamatosan fúj a szél, ezért nem lehet érezni a 35–38 fokos meleget: nem izzadsz meg, de egyszer csak érzed, hogy teljesen összeragadt a szád. Az útnak ez a szakasza nagyon egyenes, olyan, mintha egy vonalzó mentén haladnál. Ez nagyon meg tudja ölni az embert, mindenki befordult kissé.

Nem beszélgettünk, mindenki csak arra tudott koncentrálni, hogy jussunk már ki innen. Igazából nem is egymást okoltuk, csak tudtuk, hogy rohadt ideges a másik, úgyhogy inkább csöndben ettünk, mentünk, aludtunk. Ott voltak a leghosszabb olyan szakaszok, ahol nem volt ivóvíz és három órára van a legközelebbi város, úgyhogy tartalékolni is kellett.

– Visszagondolva, melyek voltak az út leglátványosabb részei?

– A Mezeta is szép a maga módján, de az ember csak úgy tud gondolkozni, ha ingerek érik. A Mezetában nincsenek ingerek. Amikor viszont átlépsz utána egy nagyon élő környezetbe, rájössz, ez is a része az egésznek, ez is kellett ahhoz, hogy értékeljük a többit. A legfenségesebb rész viszont még az elején volt, amikor fel kellett 160-ról mennünk 1400 méter magasra. A természet monumentalitása elképesztő volt. Egy nagyvárosban is lehet látni óriási épületeket, de az nem mérhető ahhoz a gyönyörű, vad tájhoz. Ebben a szituációban elkezded másképp értékelni magadat, és átérzed, mennyire csöppnyi is vagy te ebben a rendszerben.

– Rengeteg külföldivel, szó szerint a világ minden tájáról. Saint Jean Pied de Port-nál, ahonnan elindultunk, van a hegy tetején egy kis furgon, amire filccel fel van írva, kik haladtak el ott aznap. Minden ország képviselői megfordultak: kubai, japán, svéd, ausztrál... és sokakkal mentünk is együtt hosszabb szakaszokon. Olyat azonban sosem szabad mondani az El Caminón, hogy “Szevasz, többé nem látjuk egymást!” mert sokan vannak, akik lassabban mennek az elején, aztán másfél hét múlva beérnek, míg mi is utolértünk másokat két hét után. Találkoztunk megszállott túrázókkal is: például egy hatvanéves holland férfival, aki Hollandiából indult el gyalog, és már hónapok óta úton volt.

– Bulizásra jutott energiátok?

– Nálunk nem dominált, csak utolsó este ittunk sokat. Akkor az alkohol hatására úgy gondoltam, legyaloglom a maradék 26 kilométert azonnal, aztán persze három kilométer múlva elaludtam az úton. De voltak, akik így csinálták végig: két román sráccal is találkoztunk, akik végigitták és bulizták az egészet. Nekünk ez, azt hiszem, másról szólt.

– Miről?

– Mi, hogy úgy mondjam, az egészet befaltuk egyben. Minél többet szerettünk volna látni abban az egy hónapban, amit erre a túrára tudtunk szánni. Ami részben baj, mert az óceánig nem volt időnk lemenni. De tervben van, hogy oda még visszamegyünk, mert az út úgy teljes.

– Mi volt a célja ennek az útnak?

– Amellett, hogy jól érezzük magunkat, igazából mindenkinek volt benne egy nagy adag lelki indíttatás. Marci barátom most ment ki Erasmusszal külföldre, ő ezzel szeretett volna tisztába jönni magával, mielőtt elutazik. Számomra pedig a régi dolgok lezárását jelentette, például egy hosszú ideje tisztázatlan kapcsolatét is. De nem csak magának az El Caminónak tudom be azt, hogy sikerült válaszokat találnom: 800 kilométert legyalogolni akárhol, megváltoztat. Még ha a Moszkva téren körözöl, akkor is.

Azért fantasztikus élmény ez az egész, és ez volt a mi nagy megfejtésünk, hogy ebben a 800 kilométerben mind le tudtuk dobni a városban másoknak játszott szerepeinket. Itt önmagad lehetsz száz százalékig. Nem kell alkalmazkodnod senkihez, nincsenek játékszabályok. Nagyon felszabadító ledobni magadról ezt a sok megjátszást, másoknak való megfelelést, színészkedést. Megtalálod magad.

– Ez nálad mit jelentett?

– Nem beszéltem.

– Neked az az önmagad, ha nem beszélsz?!

– Elég furcsa, de igen! Amikor hazajöttem, senki nem értette, mi van velem, és nem tudtam mit mondani, csak morogtam valamit, hogy semmi, én sem tudom. De így éltem egy hónapig, és nagyon letisztítottam magam. Ebben a stádiumban az ember irgalmatlanul őszinte tud magához lenni, annyira, hogy az már szinte ijesztő. Úgy indultam el, hogy egy nagyon hosszú történetet zárjak le, ami kilenc éve tart.

Eljött a túrázás közben egy pont, amikor nem tudtam felfogni, miért vagyok dühös egy emberre, akinek igazából hosszú ideje semmi köze nincs hozzám. Ott kint mindezt reális alapokra tudtam helyezni, megértettem és letisztáztam. Ha egész nap reggeltől estig egyedül gyalogolsz, inkább előbb, mint utóbb elkezdesz ilyeneken gondolkozni, és válaszokat találsz. De amikor már eleged van a gondolataidból, akkor hozzászólhatsz a melletted menő emberhez – ezt mindannyian éreztük, és mindenkin látszott is, mikor van valaki elmélyülve és mikor nincs.

– Említetted, hogy fájt a lábad – hogyan bírtad végigcsinálni ezt a hosszú utat?

– A második hétre teljesen bedagadt a bokám és a talpam, alig bírtam ráállni. Az utolsó hat nap már kínkeserves volt, fájdalomcsillapítóval keltem és feküdtem. Ijesztő volt, hogy minden négy-öt kilométeren úgy éreztem, összeesem. A tüneteim megengedték volna, hogy abbahagyjam, de mindig voltak ilyen csodaszerű dolgok: amikor a teljes összeomlás határán voltam, egyszer csak elmúlt magától. Aztán újra visszajött, a végén már nevettem ezen.

– Milyen volt a megérkezés?

– Amikor megérkeztem Santiago de Compostelába, úgy éreztem, megszűnik minden, és teljes értetlenkedéssel kérdeztem magamtól: honnan jött ez az idióta ötlet, és hogy kerülök ide? Compostela katedrálisa előtt leültem a térre, és valószínűleg a katarzistól, de elmúlt minden fájdalmam.

– Most is érzed a hatását?

– Igen. Már nem idegesítem magam annyit a dolgokon. Nem csinálom meg két nap alatt, amire van három is. Az ember állandó küzdelmeit nagyon pontosan leképezi egy ilyen út. Kitalálod, mi szeretnél lenni, megnézed, merre kell elindulni hozzá, és elindulsz. Az elején nagyon élvezed és könnyen oldod meg a felmerülő nehézségeket. Aztán ezek a problémák egyre sűrűsödnek, olyannyira, hogy eljön az a pont, amikor nem tudsz mást csinálni, csak haladni a cél felé.

Akkor rájössz, hogy nem is a cél a lényeg, hanem maga az út. Nem azért mentünk napi harmincat, mert annyit kellett menni, hanem mert élveztük az úton levést. Amikor ezzel megbékélsz, a szervezeted is egészen másképp kezd el működni. Lehet, hogy úgy éred el a céljaidat, hogy csak lépkedsz felé, nem pedig rohansz.

Az útnak azonban itt még nincs vége, ugyanis a fiúk stoppal jöttek haza Spanyolországból Budapestre. Erről bővebben az interjú következő részében olvashatsz!

Tovább a:
Legfrissebb cikkekhez
A rovat többi cikkéhez
A szerző e heti kedvencéhez: Krakkói kalandok – Vallás, kultúra, és rengeteg jó sör

(Fotók: De Châtel Tamás, Vér Márton, Helen Parlevliet)