Úgy járt-kelt a világban, mint egy szellem, aki bárki bőrébe képes belebújni. Az életéről készült dokumentumfilmet 2012-ben az Empire az év legizgalmasabb és legijesztőbb doksijának nevezte. Bemutatjuk Frédéric Bourdint, az örök kakukktojást, aki Shyamalan új mozijának gonoszával szemben nem volt elmebeteg, de gonosz annál inkább.

Amit Bourdin gyermekkoráról tudunk, azt maga a szélhámos osztotta meg a nyilvánossággal, így ezekkel az infókkal kapcsolatban fokozott óvatosság indokolt. Az biztos, hogy Párizs egyik elővárosában született 1974-ben francia és algériai szülők gyermekeként. Állítása szerint édesanyja csak akkor volt képes kimutatni iránta érzett szeretetét, ha a kedves szavak előtt percekig pofozta őt. Ha ez nem lett volna elég, állítólag a szomszéd apuka is rendszeresen molesztálta, így nem csoda, ha tizenkét évesen megszökött otthonról.

A fővárosba ment, ahol két csavargó elvette az összes pénzét és az iratait. Egy ideig telefonfülkékben húzta meg magát, majd a rendőrségen megpróbálta bajba jutott külföldi turistának kiadni magát, de mivel semmilyen idegen nyelvet nem beszélt, hamar széthullott a meséje. A gyenge kezdés egyáltalán nem szegte kedvét.

Egy későbbi interjúban, amit a The Telegraph riporterének adott, elmondta, hogy egész életében valaki más szeretett volna lenni, talán ezért is váltogatta tizennégy éves korától szinte naponta a személyazonosságát. Hogy mi motiválta? Ezt saját maga osztotta meg a sajtóval lebukása után:

Minden napom, minden hetem és minden hónapom csak és kizárólag arról szólt, hogy olyan embereket találjak, akik törődnek velem.

Állítása szerint hét év alatt összesen több mint ötszáz személyazonosságot öltött magára. Mindig éppen annak hazudta magát, ami az adott helyzetben a legnagyobb érzelmi és anyagi biztonságot garantálta számára. A bűnüldöző szervek által felállított profil is azt támasztja alá, hogy Bourdin nem elsősorban az anyagi előnyökért alakult át emberi kaméleonná.

A kilencvenes évek közepére – szerencsétlenségére – egyre növekvő hírnévre tett szert. Újságcikkek születtek róla, 1995-ben pedig még az egyik francia tévécsatorna is műsorára tűzte a sztoriját. Mivel a szeretetéhsége olykor pénzben mérhető kárösszegekben is jelentkezett, az Interpolnál is kapott egy ügyszámot. Az egyre kevésbé gyümölcsöző francia vidékről először Németországba, majd Dániába, aztán Svédországba utazott, ahol az éppen aktuálisan használt kamu-személyazonossága megbukott, és visszazavarták Párizsba.

Még abban az évben Spanyolországba ment, ahol elárvult kamasznak adta ki magát. Amikor a hatóságok ismét kézre kerítették és a bíró ultimátumot adott neki – vagy elmondja kicsoda valójában, vagy ujjlenyomatot vesznek tőle –, Bourdin olyat tett, amit előtte még soha: ezúttal nem kitalált magának egy személyazonosságot, hanem inkább lopott egyet.

A spanyol hatóságoknak előadta, hogy ő egy amerikai fiatal, akit néhány éve elraboltak, majd gyermekprostitúcióra kényszerítettek Európában. Átkerült az eltűnt gyermekekkel foglalkozó amerikai szervezet ölelő karjaiba, ahol egy túlbuzgó ügyviteli alkalmazott felismerni vélt benne egy eltűntet, Bourdin pedig megragadta a lehetőséget. Amikor megkérdezték tőle, hogy ő-e a három éve Texasban eltűnt Nicholas Barclay, úgy bólogatott, mintha az élete múlna rajta.

Hihetetlen, de a szélhámos nem csak az amerikai hatóságokat verte át, de miután elutaztatták Texasba, valahogyan a szerencsétlen Barclay családdal is képes volt elhitetni, hogy ő nem más, mint a megkerült tizenhat éves szőke, kék szemű fiuk. Még az sem jelentett számára akadályt, hogy ő történetesen egy barna szemű és francia akcentussal beszélő huszonhárom éves fiatalember.

Öt hónapig élősködött a jobb sorsra érdemes család nyakán, mire végül a történetre rácuppanó tévés csatorna egyik alkalmazottja bebizonyította, hogy a megkerült gyermek sztorija nagy kamu csupán. A bíróság nem szimpatizált a Barclayék szenvedését kihasználó szélhámossal, így Bourdin a következő hat évet a hűvösben töltötte. Szabadulása után visszatért Európába, ahol újrakezdte a játékot, és egy 2004-ben a madridi robbantásban elárvult fiatalnak adta ki magát. Leleplezték, majd rövid úton visszaküldték Franciaországba. Ott egy évvel később újra megpróbálkozott egy hasonló mutatvánnyal, de addigra már annyira ismert volt az arca, hogy egyenesen a tévé buktatta le.

Amerikai kalandjában a filmipar és érezte a kraftot; 2012-ben bemutatták a The Imposter című dokumentumfilmet, mely igen kedvező fogadtatásra talált mind a kritikusok, mind a nézők körében. Bourdin akkor került újra reflektorfénybe, amikor kikérte magának a filmet, mivel szerinte az túl sötét képet festett róla. Hamar kiderült azonban, hogy még nem is látta az alkotást, csupán a fenti trailer és ismerősei beszámolói miatt szökött fel a vérnyomása. Jelenleg feleségével és három gyermekével él egy francia kisvárosban, és – ahogy egy interjúban fogadkozott az őt faggató riporternek – esze ágában sincs többé valaki másnak hazudni magát.

Hogy ma sikerülne-e Bourdin mutatványa? A bűnelkövetők biológiai azonosító adatait minden ország saját bűnügyi nyilvántartásaiban őrzi. (Magyarországon a szándékos bűncselekmények elkövetőitől ujjlenyomatot, súlyosabb bűncselekmények elkövetőitől már DNS-mintát is vesznek.) Ezeket az adatokat bármely ország szíves-örömest megosztja erre irányuló megkeresés esetén, ezért a személyazonosítás általában nem nagy kunszt, ami megnehezíti a hasonló bűncselekmények elkövetését. Egy gyászoló házaspár reményteli ragaszkodását viszont nem nehéz kihasználni, csak éppen gyomor kell hozzá.

Frédéricnek ezzel kapcsolatban nem voltak különösebb erkölcsi aggályai.

És ezt olvastad már?
Hány új-zélandi modellt ismersz? Egyet most megismerhetsz!