Ez a cikk már több mint 90 napja készült. A benne szereplő információk elavultak lehetnek.

Nyári saláta és téli desszert, nemdohányzó, de lélekben füstös, fiatalos és rozoga: ellentétek vonzzák egymást a Szimpla Triplájában.

Az M. Éttermet már régóta meg akartam nézni; ez is tipikusan a sok jót hallottam már róla jellegű helyek mélyre rakott fiókjában pihent, de szerencsére mielőtt átesett volna a mintha mondtál volna valami helyet múltkor nevezetű iratsemmisítőbe, még sikerült nem elfelejteni, és meglátogatni egy friss ebéd erejéig.


A Kertész utca végén (a Király utca felőli részen) található étterem az originál Szimpla kávézó mellé rendezkedett be, amit igazából a Szimplakert egyeduralma és a dohányzás kitiltása óta régi törzsközönségének tagjai már csak ritkán látogatnak.

A dohányzás ellen szóló törvény sok helyet megsemmisített, vagyis amolyan a falakból is cigifüst jön érzés ragadott magával. A füstös, egész estés beszélgetések az ilyen régi kávézók minden pórusába beitták magukat – és habár már egy éve életbe lépett a törvény, még mindig érezni ezt a láthatatlan, hiánykeltő mementót az M. éttermen is. Szerencsére nem annyira, mint a „kisszimplán”, mivel egy étteremben dominál a sütés-főzés finom fűszer- és ételillata, úgyhogy a keserédes, nem-lehet-rágyújtani érzés is egész hamar elmúlt.


Meleg tavaszi késő délután volt, amikor egyszerűen nem lehet mást enni, mint valami salátát, ami laktat és frissít is, de nem álmosít el és nem is töm rosszullétig, mint a ránk oly jellemző módon, nyáron is az étlapon lévő rakott krumpli – végtelen sok jót el lehet mondani a hazai konyháról, de a szezonalitás nem az erősségük. Szóval saláta, méghozzá M. saláta sajttal (1000 forint) lett a választás. Nem voltak felsorolva a belevaló zöldségek, de valószínűleg a konyhai szolid nyüzsi és az előzetes ajánlások miatt nem is kérdeztem meg, egyáltalán miféle saláta ez.

A főétel részről automatikusan ugrottam a desszertekre: nincs az az égi hatalom, hogy huszonnyolc fokban marokkói bárányragut (2600 forint) vagy szójás-mézes oldalast egyek fehérbabbal (2600 forint), netalán egy paprikás csirkét galuskával (2400 forint). Ha biztosítottak volna egy szabad ágyat az emeleten egy négyórás sziesztára, akkor igen, de egyébként biztos, hogy túl laktató lett volna számomra akármilyen főfogás. Tehát a desszert: csokis fondant (900 forint) – azaz a csokis olvadó.

A salátára várva körülnéztem ebben a nagyon magyar interpretálásúan francia kávézós térben: a falakra kedves ablakokat, szakácskönyveket, poharakat, tárcsázós telefont és még miegyebet festettek, a plafonon pedig egy legóval meghúzható ventilátor rajza kérdezte, vajon mennyire vagyunk még fantáziánkat karám nélkül elengedni tudó gyerekek.

Rozoga-recsegő falépcsők vittek az emeletre, ahol egyetlen pohár, előző nap félig megivott fehérboron kívül nagymama lámpái, rajzolt függönykarnisok és terítésre váró asztalok sorakoztak. Megint belém facsarodott az érzés, hogy be’ jó lenne itt dohányozni – de már érkezett is a saláta, ami jótékonyan visszaterelte a gondolataimat.


Nagyon friss, ropogós, ruccolás, paradicsomos és almás salátát kaptam valamilyen kéksajttal felturbózva: ez kellett. Elsőre nem tűnt nagy adagnak, de ahogy ettem és ettem és ettem, egyszerűen nem volt hajlandó elfogyni – de nem is bántam, mert minden falattal felfrissültem tőle, és a természetes hozzávalók öntetmentes, önmagukban domináló fúziója nagyon klassz volt.

Nem is beszélve a még meleg (!!!) helyben sütött (!!!) omlós és ropogós kenyérről, amit hozzá eszegettem. Huszonöt fok felett számomra ez a főétel – így kellemes jóllakottsággal vártam a desszertet.


A csokis fondant – zöld és friss elődjével ellentétben –, nem egy nyári étel, amint azt elsőre megállapítottam: sűrű, édes, szilárd és krémes, cukros és fanyar gyönyörűség gőzölgött a tányéromról. Ha nem is fogyókúrázok, akkor is valami bűnbeesős érzéssel kanalaztam az egyszerűen túl csokis, túl édes, túl finom, túl-túl-túl desszertet, mint egy rajtakapott kisgyerek, aki már a nyolcadik szelet tortát tömi magába.

Habár minden falat után újra szomjas lettem, az egész lehengerlően minőségi, jól elkészített és ízletes volt. Halkan jegyzem meg, hogy ha nem egy étteremben lettem volna, biztos nem tudtam volna ellenállni, hogy – ahogy nálunk szokás nevezni – cicatányért ne csináljak belőle, azaz az utolsó kis csokicsíkot és morzsácskát is eltüntettem volna.


Nagyon ajánljuk az M.-et: ár-érték arányban teljesen rendben van, az elsőre nem olyan fantáziadúsnak tűnő ételekhez fiatalosan és ötletesen nyúlnak hozzá. Éjfélig nyitva vannak általában, úgyhogy két buli között is érdemes benézni hozzájuk – és tessék rákérdezni, van-e a frissen sütött kenyerükből, mert azt nem szabad kihagyni!

M. étterem, Bp. VII., Kertész u. 48.

Értékelés 5 pontból

Kiszolgálás: 3,5

Ár-érték: 4

(Fotó: Tóth István)

Hírlevél feliratkozás

Iratkozz fel a hírlevelünkre, és mi minden héten érdekes, szórakoztató sztorikat küldünk neked a világból.