De előbb még mesélek egy kicsit. Ha törték már össze a szíved, akkor ismerős lesz a sztori.
Egyszerre remek és gyökeresen elbaszott dolog Budapesten egyedülálló fiatalnak lenni. Ha csak annyi az életcélod, hogy rendszeresen meglengethesd a farkad itt-ott, akkor remek, ha viszont kapcsolatot, neadjisten családot szeretnél, akkor harmincas szingliként marhára elkésettnek érezheted magad. Én már csak tudom.
Egy tízes skálán szerinted mekkora szopás, ha 32 évesen a menyasszonyod minden előzmény nélkül közli veled, hogy köszike mindent, de talált valaki mást?
Nekem kereken egy éve összejött ez az élmény és azóta a pontszám a hármas és a nyolcas között ingázik. Egyszerre érzem magam egy mozgó autó ablakán kikúrt rühes kutyának és egy frusztrált Los Angeles-i producernek, akit a főnöke befizetett egy swinger-hajókirándulásra kényszerszabi gyanánt, pedig ő inkább dolgozni szeretne.
Anyukám szerint nem vagyok hülye, ezt az egészet mégsem láttam jönni. Lillának hívják a drága exet, és ez hatalmas szívás, mert imádtam ezt a nevet, de ezek után csak akkor adnám a születendő lányomnak, ha a Béla lenne a másik kizárólagos alternatíva. Szóval egy két napos szakmai kiruccanás után arra érkeztem haza, hogy a szekrényben lévő ruhaneműk száma konkrétan a negyedére csökkent, a fürdőszobában sehol egy tampon vagy szempillaspirál, a konyhában meg a nagyimtól kapott étkészleten és virágmintás fazékon kívül nem volt más, csak a nagy büdös atmoszféra. Ja, Lilla sem volt sehol.
Nem részletezem a nappaliban talált szerelmetes levelet, de valami ilyesmit képzelj magad elé: „Szia! Szerelmes lettem valaki másba. Nem a te hibád, mert te eszetlen nagy király vagy, meg minden… blablabla… A legjobbakat!”
Az ezt követő napokban csak rohangáltam ide-oda, mint a fejetlen csirke. Telefonálgattam össze-vissza, sírtam egy kicsit, ha senki nem látta, újranéztem a Trónok harca addigi évadait – az ismeretlen harmadikat képzelve minden kibelezett szereplő helyébe -, a haverokkal meg egymás között kánonban küldtük el Lillát a büdös picsába, miközben én magamban még hetekig próbáltam mantrázni, hogy ez az egész meg sem történik.
Aztán jöttek a kötelező körök; kémkedés a Facebookon, közös ismerősök hívogatása, „ejdefaszán érzem magam!”-képek posztolása Instagramra és a többi szar, amiből szerencsére sikerült viszonylag hamar kikecmeregnem. Na de ezzel már tényleg nem fárasztalak, legyen elég a status quo: Ha már ezt dobta a gép, élek vele – gondoltam, aztán kineveztem magam a Szex és Budapest című képzeletbeli tragikomédia egyik főszereplőjének. Szerinted szánalmasan hangzik? Most erre mit mondjak?
Ja.
Így visszagondolva néha tényleg elég gáz dolgokat műveltem a Doboz nevű helyen, ami – és ezt eskü alatt is ki merem jelenteni – egész Budapest egyik legőszintébb szórakozóhelye. Ide tényleg becsajozni/bepasizni jönnek a népek. Eleged van a flegma arccal koktélt szipkázó primadonnákból, akik úgy viselkednek, mintha éppen nem lógna ki a seggük a miniszoknya alól, pedig de? A Dobozban a hasonló primadonnák tisztában vannak vele, hogy kilóg, és ehhez mérten fogadják a közeledést. Tudom, betonkemény szexizmus, de szépen menj el egy olyan dizsibe, ahol csak azért kérnek el tőled tripla árat a vizezett sörért, mert a hely neve Q-ra végződik, aztán nézz el a Dobozba és azonnal látni fogod, mire gondolok. Valamiért itt a lányok nem akarják eljátszani a nagyvadat, és állógalléros, aranyláncos, zsírizmos vállalkozókat sem lehet látni, ahogy a pult mellett pörgetik a hamisított munkáltatói igazolással behitelezett X5-ös slusszkulcsát.
Saját tapasztalat. Persze simán lehet, hogy mindig csak pont jó este tévedtem arra.
És akkor jöjjön a sztori, ami végül megszülte azt a kegyetlenül kattintásérzékeny címet ott fentebb! A szakítás után néhány hónappal a vállamra ült a sértett önérzet nevű kis gonosz manó és egész nap baromságokat duruzsolt a fülembe; nem vagyok elég jó, nem kellek senkinek, örökre egyedül maradok és hasonló épületes faszságok, amiket akkoriban jobb híján kénytelen voltam készpénznek venni. Egy darabig hagytam, hogy ez a kis rohadék a víz alá nyomjon, aztán végre megráztam magam és egy péntek este összetrombitáltam néhány haveromat, hogy támadjuk meg a belvárost.
Szasza barátommal mindig azzal kezdjük az ilyen estéket, hogy teszteljük, aznap mekkora modzsót sikerült magunkkal cipelni a partiba. Nyugalom, már tolom is az infót.
Mi az a modzsó?
A modzsó az a megfoghatatlan tényező, ami meghatározza, mennyire vonzod a lányok tekintetét. Nehéz hajszálpontosan definiálni, mitől függ a modzsó erőssége, de egészen biztosan köze van a személyiségedhez, a megjelenésedhez és a kisugárzásodhoz. Ha mondjuk mustárfoltos, Backstreet Boys-os pólóban, zilált hajszerkezettel, hatalmas, fehérfejű pattanással az orrodon, leböfögött szakállal remegsz félig behugyozva a kocsma egyik eldugott asztalánál, akkor a modzsód nagy valószínűséggel a nullához konvergál, ha viszont felveszel valami normális gúnyát, nem baszol be, mint egy köztörvényes a szabaduló buliján és mosolyogsz mindenkire, akkor a modzsód értéke elkezd emelkedni.
A szupermodzsó eléréséhez pedig már csak egyetlen dologra van szükséged, ami nem más, mint az önbizalom, vagy ahogy az aluliskolázott kiképzőtiszt üvöltötte a faterod arcába a seregben: „önbizíció, elvtársak!” Ha ez is megvan, akkor végre magadra öltheted a szupermodzsó oltalmazó páncélját és magadon is tarthatod egész este.
Önbizalom és modzsó; ennyi lenne a nagy trükk? Mocsárszagú közhely? Akkor hadd kérdezzek én is valamit! Mégis, mit gondolsz, miért van az, hogy az utcán minden harmadik helyes fruska mellett egy trendibe öltözött, tyúkmellű, csapottvállú nyikhaj lépked? Hogy jött össze neki? Elárulom, így:
amíg a hozzád hasonlók töketlenkedtek, ez a csávó elképzelte, hogy sérthetetlen, majd határozott fellépéssel és kitartó dumával felőrölte a csaj ellenállását.
Azt ne mondd, hogy neked nem menne!
A mutatvány nekem a nehezítő tényezők ellenére is működött. Elárulok egy másik titkot is, mert ez egy ilyen mocskosul őszinte cikk; javíthatatlan romantikus vagyok, aki ráadásul úgy fél a visszautasítástól, mint a pestistől. Ehhez számold hozzá még azt is, hogy éppen egy megsemmisítő erejű szakítás után lábadoztam, szóval, ha nekem ment, nincs az az isten, hogy te ne tudd megcsinálni. (Na jó, azért az a négy-öt vodkaszóda is kellett hozzá, amit aznap este lezúgattam gyomorilag.) Nézd meg, mit szól ehhez Shia LaBeouf! A faszi tudja, mit beszél.
Nálam ez így működött: megálltam a Doboz küzdőterének a szélén és arra gondoltam, hogy szarok a világra. Adtam a vállamon ülő kis gonosz manónak egy emberes sallert, aztán ráköszöntem egy mellettem ácsorgó csajra. Elküldött, de az elutasítás lepattant a szupermodzsó-páncélról és néhány perc múlva már egy másik lánnyal beszélgettem a pult mellett. Ne felejtsd el, hogy mindenkinek alanyi jogon jár egy olyan partner, aki a kedvére való, és előbb-utóbb mindenki meg is kapja, ha képes kimerészkedni érte a csigaházából. Ezzel a vezérelvvel a mosolyom mögött észrevettem, hogy „kinyílt a Doboz”.
Ha valaki nem szorong, és a viselkedése azt kommunikálja, hogy az adott szórakozóhelyen bárki számára elég jónak tartja magát, akkor észreveszik. Egy fél óra múlva már az univerzum középpontjának éreztem/képzeltem magam és ehhez végül az egész hely asszisztált. A tánctéren egy csaj elkapta a kezem. Szia! Tetszel a barátnőmnek – mondta. Mondd meg neki, hogy ő is nekem - válaszoltam anélkül, hogy tudnám, kiről van szó, majd megsimogattam a lány kezét. A szupermodzsó birtokában egy kicsit akár szemtelen is lehetsz, mert még az is jól áll. Ez egy öngerjesztő folyamat:
az önbizalom sikert szül, a siker pedig még nagyobb önbizalmat.
Szívesen fejezném be a sztorit azzal, hogy „…és így ismertem meg a feleségem”, de nagyon nem lenne igaz. Amikor fentebb azt írtam, hogy elég gáz dolgokat műveltem a Doboz nevű helyen, akkor éppen erre az estére gondoltam, amikor sikerült négy lánnyal is úgy csőrözni, hogy nem tudtak egymásról, és egy csajt szó szerint egy másik pali öléből szedtem ki. Beteg dolog, tudom, de azt sem állítom, hogy akkoriban teljesen egészségesen gondoltam volna akár a világra, akár saját magamra.
Végül szombat hajnalhasadtával, Lilla emlékétől zúgó fejjel, egyedül sétáltam hazafelé, miközben arra gondoltam, hogy ha másra nem is, a fenti tanulság levonására éppen alkalmas volt ez az este. Ha ezzel segítettem néhány elesett, megsebzett, vagy az éjszakában bátortalanul mocorgó sorstársamnak, már megérte.