Szokványos nyári grillpartinak indult, Siófok peremén, egy nyaralóövezetben. A sültek után jött az ötlet, hogy nézzük meg a környező – az egységes városépítészeti koncepciót demonstratíve romboló – házakat, érdekességképpen. Mindegy, a húsokat le kellett mozogni, kedv is volt, úgyhogy akárhová is vezethetett volna ez a séta, és végül egy váratlan helyen kötöttünk ki.

A teljesen indokolatlan, árnyék- és gyepmentes újgazdag épületeket – amelyek hűtését fák helyett kizárólag hőszivattyúkra bízták – le sem fotóztam, miután elhangzott a kulcsszó: a Sztráda utca.

Találóbb nevet el sem képzelhetnénk: az utca közvetlenül az M7-es mellett fut, olyannyira, hogy az egyik végén simán megkopogtathatjuk a zajvédő falat.

Ami azt illeti, meg is kopogtattuk. Olyan túlzottan nem védett a zajtól, persze nélküle nyilván még sokkal zajosabb lenne a környék. De milyen is egy utca karnyújtásnyira az ország egyik legforgalmasabb autópályájától?

Hát nem ugyanolyan, mint máshol. Az utcától kissé távolabb puccos házakat látunk, ami pedig eladó, azt 800 ezres-milliós négyzetméteráron kínálják. Itt már más a helyzet: ha nem tudnánk, hol vagyunk, akkor is hamar kitalálnánk. A népi-eklektikus buheraépítészet kitűnő példái bukkannak fel, a nagy házat másoló kutyaóllal, konténerházzal, átalakított vasúti kocsival. A kertben téli álomra készülő vízibicikli pedig végképp könnyűvé teszi a megfejtést.

Akad van néhány üres, ámde szigorúan őrzött telek is. Meg kedves kis liget, ahol tollasozhat egy jót a család a fal mellett. Csak át ne röppenjen a labda!

A Sztráda utca rövid, de a séta még nem ér véget. Keresztezzük a Szabadi utat, ami lazán átível az M7-es felett, pont 100 kilométerre Pesttől. Ez is különös hely: egysávos út, ami mindkét irányba járható, járják is meglepően sokan. A mobil zajszintmérője zömmel 62-75 decibelt mutat, forgalomtól függően.

Ha már ott vagyunk, átruccanunk kicsit a túloldalra, ahol olyan, nem kevésbé ígéretes helyek várnak, mint a Nagy Autóbontó és a Bella Állatpark.

Az előbbiben jó sok alkatrész van, és a honlap szerint még katonai autók is, az utóbbiban többek közt tevék, lámák, alpakkák és lámák.

Ám hiába csábít élménylovaglás, szurikáta, vizimadárpark, rögtönzött idegenvezetőnkkel úgy döntünk, eltértünk az iránytól és a tárgytól is, nem megyünk be egyik helyre sem, helyette visszatérünk a grillezős bázisra, de a kört a Sztráda utca másik vége felől fejezzük be.

Az a furcsa, hogy maga a séta egyáltalán nem nagy távolság, de annyira szürreális helyen vagyunk, mintha külföldre utaztunk volna – na jó, mondjuk egy kicsit furcsa-kicsit ismerős  nem túl távoli országba.

Sok céget jegyeztek be a környékre, néhol feltűnnek jókora SUV-ok, illetve itt ágaskodik az egész Sztráda utcából jól megfigyelhető egykori középhullámú rádióadó tornya, amiből hihetetlen módon csak egy pötty látszódik a Google térképén, akárhány dimenzióban is nézzük, és akármerre is forgatjuk.

Ellenben az árnyéka szépen ott van. Naná, a torony 145 méteres, magasabb, mint a leendő MOL Campus.

Visszafelé a cégek székháza mellett újra rácsodálkozunk a balatoni épületek kimeríthetetlen formakincsére, arra, ahogy a semmit-nem-dobunk-ki elv építészetté eufemizálódik, és hogy igenis van hely, ahol a sokszínűség békésen él egymás mellett.

Nem fotóztunk le mindent, és amit igen, az sem sikerült mind jól. Szóval ez itt fent egy könnyed kis bemutató, mégis megjelenik az amerikai mediterrán stíl déli-part kiadásban; egy lőrés-fortocskákból és kültéri egységekből játékosan felépülő konvex-konkáv homlokzat; egy büfékocsiból kialakított nyaraló; és kedvencünk, a kanapés faház, amihez már nehéz mit hozzátenni. Jobb is, hogy nem fotóztunk le mindent.

Sétáltunk tehát egy laza negyedórát az M7-es tövében, és egy külön világot láttunk, állatkerttel, autóbontóval, toronnyal, hangulatos utcákkal, és az élni akarás változatos megnyilvánulásaival. Szívünkbe zárjuk az ütött-kopott kanapét, és megfogadjuk, hogy nemsokára visszatérünk a szurikátákhoz.

Ez is érdekelhet: