Még csak három napja szálltam le Ibizán, de az már most világosan látszik, hogy az eredeti terv csődöt mondott. Vagy legalábbis a célpontokat választottam meg rosszul, az Amnesiában eltöltött alig egy óra ugyanis totálisan kivette belőlem a lendületet.

Tíz óra körül a redőny rései között átszűrődő napsugár és a házban valahol bömbölő kisgyerek üvöltése keltenek fel. A tarkóm összeizzadt a párnával, a gyomrom még mindig vodkaízű, a bokám pedig sajog, mintha maratont futottam volna, szóval annak ellenére is mocsokszar másnap elé nézek, hogy egyébként nem csaptam magam teljesen szét tegnap este.

Közvetlenül ébredés után hozok egy újabb rossz döntést, amikor átsétálok egy közeli mekibe. Hazaérve veszem észre, hogy a kecskesajtos gourmand burgeremből épp a húst spórolta ki a séf, de túl éhes vagyok ahhoz, hogy visszaslattyogjak korrekcióért. Ahogy ott ülök és tömöm befelé a minden harapással egyre műanyagízűbb szendvicset, hirtelen megrohamoz az érzés, hogy úgy nézek ki épp, mint egy rakás szerencsétlenség. Ezzel a kiábrándító érzéssel érkezik kézen fogva az elhatározás:

A zuhany alatt lemosom magamról az elmúlt 24 óra minden csalódását, felveszek egy vajszínű rövidgatyát, egy könnyű nyári inget, és nekiindulok a városnak. Itt az első olyan info tőlem, amit akkor is értékelni fogsz, ha nem a bulizásért szeretnél Ibizára menni: Eivissa történelmi Óvárosa, a Dalt Vila simán megéri azt a néhány száz méter caplatást felfelé.

"Nyitva van az aranykapu..."

A homokszínű városfalak között fehérre meszelt házak határolta sikátorokban adhatod át magad a mediterrán életérzésnek. Szerintem kizárólag egyféle módon érdemes várost nézni: el kell tévedni. A telefonomat a táskám mélyére rejtem, az irányokat pedig aszerint választom meg az elágazásoknál, hogy melyik szakaszon látok kevesebb embert. Szeptemberben már egy kicsit szellősebben mászkálnak a bámészkodók, így nem kell ordas kamerákkal csetlő-botló turisták között szlalomozni.

Az Óváros egyébként gyakorlatilag egy hatalmas erődítmény, amit – figyelem, történelem jön! – a XVI. században kezdek el építeni a spanyolok a törökök elleni védekezés céljából. Közel negyven évig pakolták egymásra a köveket, mire kész lett, ami elsősorban annak a logisztikai rémálomnak köszönhető, hogy a Dalt Vila a város legmagasabb pontján fekszik. Érdemes tehát kipihenten nekivágni a túrának, én pedig az elmúlt két nap viszontagságai után pont annyira vagyok friss, mint egy napon rothadó tintahal. Egy eldugott kis utcácskában találok egy apró kocsmát, ami gyakorlatilag egy kiadóablakból és egy könyöklőből áll. Innen már egy ananászlével és egy palack jéghideg vízzel megyek tovább.

...mintaágyú

Van is hova, mert az Óváros egyáltalán nem kicsi, és valahogy mindig talál az ember olyan járdát, ami fölfelé vezet. Szerencsére a Santa Maria katedrális már tényleg mindennek a teteje. Innen nincs feljebb, a hely így pont ideális arra, hogy az ember magába szívja a tengerparti város lenyűgöző látképét. Nekidőlök hát a fal szélének és hagyom, hogy az arcomat egyszerre simogassa a szelíden mosolygó nap és a tenger felől érkező friss levegő.

Amióta itt vagyok, most érzek először lehengerlő elégedettséget. A Vengaboys sajnos kihagyta a dalból, hogy Ibiza szigete nemcsak egy gigantikus buliorgia – hiába is igyekeznek a brit benzinkutasok azzá tenni –, hanem egy dimbes-dombos, fenyvesekkel és mesés partokkal tagolt sziget, amit innen, az Óváros tetejéről már egészen tisztán látok én is.

Eddig hogy nem vettem észre, milyen gyönyörű helyre vezérelt a sors? Hogy nekem tulajdonképpen már nincs szükségem arra, hogy drogmámorban vicsorgó huszonéves arcok tapossák le a sarkam valami villódzó megadiszkóban? Hogy öreg vagyok én már ehhez a szarhoz? Ennek most vége! Mostantól kultúra lesz, meg természetjárás, meg barangolás – fogadom meg magamban, mire a Santa Maria katedrális visszamosolyog: Úgy legyen, testvér!

Ámen!

Ahogy sétálok lefelé az ágyúrésekkel csipkézett városfal mellett, egészségesebbnek és kipihentebbnek érzem magam, mint valaha. Elhatározom, hogy most azonnal kimegyek az Óvárosból, és megkerülöm az egészet a fal túlsó oldalán lévő sziklás gyalogúton keresztül.

Sajnos a Dalt Vila és a tengerpart közötti keskeny részre is bepofátlankodott a modern világ, így a hepehupás terep itt-ott olyan, mintha valakinek a hátsó kertjében mászkálnék. Azért néhol eltűnnek a házak a sziklás domboldalra nőtt bokrok mögött és ilyenkor semmi nem zavarja a vadregényes idillt. A két szélén kaktuszokkal beborított kis csapást az egyik oldalon meredek sziklafal határolja, melynek lábánál kezdődik a kéklő tenger.

Hol a talpam előtt futkosó gyíkokat, hol a látóhatárt fürkészem. A parttól néhány tíz méteres távolságra kis földnyelvet veszek észre, rajta két úszógatyás kamasz gyűjti a bátorságot az ugráshoz. Figyelem kicsit őket, majd amikor azt látom, hogy nevetve elindulnak visszafelé, mosolyogva továbbindulok. Ez a séta felér egy meditációval.

Pont ott

A csapást hirtelen felfalja egy fenyőktől sötétlő erdősáv, mely mellett egy aszfaltozott út kanyarodik vissza a civilizációba. Eddig tartott hát a kivonulás a természetbe. Elindulok az út felé, amikor a bokrok közül kilép egy kreol bőrű lány.

Csizmában és fürdőruhában, a melleinél összefogott farmeringben tipeg ki az út melletti tisztásra. Ebben a szettben szinte filmszerű látvány. Kihúzott szempilláin kívül nem visel semmilyen sminket, sima bőrén hipnotikusan szikrázik a lombok között utat találó napfény. Ha tényleg egy filmben lennénk, most biztosan megszólalna a Beach Boystól a Kokomo, a lány pedig lassított felvételen kifújna egy tincset a szeme sarkából. Aztán rám kacsintana, végül engem mutatna a kamera, amint még mindig lassított felvételen olyan fejet vágok, mint aki éppen a gatyájába élvez.

Ez itt viszont az ibizai rögvalóság. A lány ügyet sem vet kisfiús zavaromra. Hátraszól valamit, és ekkor lép ki a fényre egy mögötte sétáló férfi, aki egy hatalmas fényképezőgépet egyensúlyoz a vállán. Valamiért kiszáradt a szám, ezért megállok, kihámozom a hátitáskámból az ananászlé langyosodó maradékát és felhajtom az egészet. Egykedvűen sétálok a furcsa párocska mögött. A fenyves egy ponton a domboldallal süllyedni kezd, ők pedig megint besétálnak a fák közé. Egy kidőlt fenyő holtteste mellé érve a férfi szól valamit, a lány pedig megáll, megigazítja a haját, aztán szétnyitja a farmeringet, ami mögött nem takarja őt semmi.

Meglepődöttségemben gyorsan elkapom a tekintetem, ahogy egy úriemberhez illik, de muszáj megnéznem még egyszer, csak hogy jól láttam-e. És igen. Ez az éteri nő ott pózol egy szál bugyiban a fák között, miközben a srác egykedvűen kattintgat a kamerájával. Hivatásos fotósként biztos ezzel a látvánnyal dolgozik napi nyolc órában, de én nem gyakran találkozom ilyesmivel. Hirtelencsöcs, mondanám, de a lány tökéletes testéről inkább a kebel szó jut eszembe. Próbálok minél kisebb feltűnéssel minél több képi információt megmenteni ebből a jelenetből. Végül az út kérlelhetetlenül elkanyarodik, majd eltűnik egy alagút gyomrában.

Másnap reggel felülök egy kompra, ami fél óra alatt elvisz Formenterára. Ez a sziget Ibiza megkukult kistestvére. Csendes, békés, és annyira kicsi, hogy az egyik sarkából a másikba 25 kilométeres utazással el lehet jutni.

Erre szállj fel!

A kikötőben biciklit bérelek, és azon folytatom a méregtelenítést. Egy darabig a La Savina-i kikötőtől a Far de la Mola nevű világítótoronyig vezető aszfalt kerékpársávján nyomom, majd tizenvalahány kilométer után engedek egy eldugott mellékút csábításának, és onnantól kezdve már fogalmam sincs, merre van előre. Olajfák, kaktuszok és gyümölcsösök mellett verem fel a rázós földút sárgás-szürkés porát. Itt-ott kikacsint a bokrok közül egy kőből rakott kerítés, de ezt leszámítva hosszú kilométereken keresztül nem látom emberi kéz nyomát. Végül a földutat elnyeli egy zúzott kővel felszórt szakasz, majd néhány száz méter után ismét aszfalton tekerek tovább.

A világítótoronyról akkor mondok le, amikor a hátsóm sajogni kezd a bicikli eleve fura szögben álló nyergétől. Huszonkét kilométer megtétele után fordulok vissza, és a Platja de les Illetes felé veszem az irányt, ami a hozzáértők szerint az egész Mediterráneum egyik legszebb strandja. Az már akkor látszik, amikor rákanyarodok az oda vezető földnyelvre, hogy nem csak én kajáltam be ezt a sztorit. A finom, sápadt homokkal beterített strand annyira zsúfolt, hogy csak komoly kutatómunka után tudok helyet találni a törölközőmnek. A tenger valóban gyönyörű ezen a szakaszon, de az izgága tömeg morajlása hamar elrabolja a hely varázsát.

Ennek a csóró medúzának is alig jutott hely

Közben ér egy kisebb kultúrsokk. Északi irányból a Pretty Woman dallamai ütik meg a fülem. Felülök és azt látom, hogy a távolból egy magas, napbarnított bikinis lány közeledik, mögötte pedig egy idősebb nő egy hangszóróból bömbölteti a Micsoda nő! főcímdalát. A fura pár elhalad a homokon fetrengő emberek hada előtt, egészen a part déli csücskéig, majd a lány megfordul, és mintha csak egy divatbemutató kifutóján vonulna, elindul arra, ahonnan jött. A nő utána, a Pretty Woman pedig forever repeat üzemmódban üvölt a hangszóróból.

Fogalmam sincs, mi lehet ez, és van egy olyan érzésem, hogy hiába is támadnám be a Google-t, a helyi folklórnak erre a nagyon fura torzulására ott sem kapnék magyarázatot. Látva azt, milyen természetességgel kínálják az ibizai dílerek a portékájukat a napozóknak, a leglogikusabb magyarázatnak az tűnik, hogy a csaj egy hivatásos örömlány, akinek a madame ezzel az egyértelmű gesztussal csinál egy kis plusz reklámot. Talán ez a megoldás, de ha így is van, a reménybeli ügyfélnek nagyon le kell szarnia mindent ahhoz, hogy a strandon lévő tömegek szeme láttára rendelje be a szolgáltatást.

Ezzel elég is lesz a nyomorgásból! Összeszedem a cuccaimat és visszaindulok a biciklihez. Félúton egy tábla jön szembe, ami azt állítja, hogy csak néhány száz métert kell sétálnom a homokdűnéken keresztül, és már ott is vagyok a keskeny földnyelv keleti oldalán, a Platja de Llevant nevű partszakaszon. Ám legyen! A homokdűnék védett természeti értékek, ezért a gyalogút egy deszkákból kirakott állványzaton vezet keresztül, melynek végén megpillantom az imént otthagyott strand szinte teljesen elnéptelenedett verzióját.

Itt annyira nincs tumultus, hogy a legközelebbi strandoló is tőlem legalább kétszáz méterre fotoszintetizál a homokban, a tenger viszont ugyanolyan gyönyörű, mint amott. A következő két órában felváltva tespedek a vízben és a parton, míg meg nem támad a szomjúság, és rá nem jövök, hogy egy korty semmi sincs nálam. Aztán a vízben szétcsípi a habtestem egy morcos medúza, amit annyira zokon veszek, hogy szedem a sátorfámat, és most már azzal a határozott szándékkal indulok meg, hogy meg sem állok a kikötőig.

Ugyanaz, csak most az ellenkező irányban

Amikor a komp befut Ibizára, a nap már alacsonyan kullog az égen. A kikötő környéke lassan átáll éjszakai műszakra. A vendéglőkben beindul a sürgés-forgás, az emberek a partról hazaugranak kizuhanyozni a homokot a testréseikből, majd lejönnek betermelni néhány asztalnyi tapast, utána pedig kezdődhet az éjszaka. Ahogy ráérős tempóban sétálok a kikötőtől a Plaça del Parc irányába, egy látványos csoportosulásra leszek figyelmes.

Öt teljes harci díszbe öltözött lány ácsorog a kikötő csónakoknak fenntartott részénél. Egyenként is felfigyelne rájuk az ember, de így csapatban úgy néznek ki, mintha egy all time best of porno válogatás-DVD intrójához álltak volna össze. Aprócska feszülős ruhában, ízléses sminkben és magassarkúban egyensúlyoznak. Mindegyikükön ott virít valami tetoválás, kettejüknek is látványos nonfig díszeleg a bal combján, ami hirtelen úgy néz ki, mint egy szexin feszülő harisnyatartó. A lányok kivétel nélkül elképesztően csinosak. Mellükön kihívóan feszül az apró ruha, szédítően kerek popsik, hosszú combok, szőkén és barnán csillogó hajkoronák fordítják feléjük a férfifejeket.

Na most képzeld el!

Most már azt is tudom, mire várnak, mert közben befut egy motorcsónak, egy legény leugrik róla, a stég széléhez húzza a csónak oldalát, és egyenként felsegíti a lányokat a fedélzetre. A berakodás után ismét felbőg a motor, majd a csónak elindul az öbölben ringatózó luxusjacht felé, melyen már biztos nagyon várja néhány dúsgazdag üzletember, hogy végre elkezdődjön az este.

Kénytelen vagyok bevallani, a díszes társaság akkora nyomot hagyott bennem, hogy még vacsora után sem hagy nyugodni a dolog. A ma letekert közel ötven kilométer és a rengeteg séta miatt teljesen kizárt, hogy nekiinduljak és újabb impulzusokkal halványítsam el az élményt, ezért jobb híján előveszem a laptopom, és bepötyögöm a Google keresősávjába a putas, escort és eivissa szavakat. Azonnal szembe is jön egy oldal, ami kifejezetten jachtos VIP-bulikra közvetít ki hivatásos rosszlányokat, a minőség pedig természetesen lehengerlő.

Egészen pontosan két kattintásba kerül megtalálni az egyik lányt a kikötőből...

...és két olyan is szembejön, akiről legalább nyolcvan százalékos valószínűséggel meg tudom mondani, hogy ott volt abban a különítményben, amit mostanra már valószínűleg csúnyán szétborkaiztak kint a nyílt vizen. Nem vagyok osztályharcos, jót vigyorgok az egészen, és továbblapozok, amikor hirtelen egy újabb ismerős arc jön szembe: a tegnap a fák között meztelenkedő lány mosolyog rám vissza az Ibiza luxuskurváit egy csokorba gyűjtő oldal egyik rovátkájából.

Ez már egy kicsit zokon esik. Úgy érzem, mintha épp egy kedves emlékemet vették volna el. Mintha egy régi, elfeledett szerelmem fotójára verte volna rá egy szőröshátú ukrán kamionos egy autópálya pihenőjének húgyszagú vizeldéjében. Csalódott grimasz ül az arcomra; az nem is a Kokomo volt, hanem a Pussy a Rammsteintől.

Azt hiszem, mára elég is lesz ennyi. Zárnám be az oldalt, amikor a szemem megakad egy másik fotón, és egyszerre ledermedek. A képen mosolygó lány valahonnan ismerős, de nem vagyok benne biztos, hogy... vagy mégis? – izgatottan vakarom a homlokom, próbálok kutatni az emlékeim között, mint amikor elfelejted valakinek a nevét, és addig nem tudsz másra koncentrálni, amíg ki nem pattan a fejedből. Hiába meredek a fényképre, az agyamban kavargó kulimász nem áll össze határozott egésszé.

Néhány reménytelen perc elteltével felállok, a vállamra csapom a törölközőmet és elindulok zuhanyozni. A fürdőszoba ajtajából rohanok vissza még egy pillantást vetni a képernyőre. Igen, most már biztos! Az érkezésem napján fáradtan szálltam le a tízes buszról, ami a reptérről hozott be Eivissa központjába. A dermedten eseménytelen reggelt úgy ragyogta be az a futó lány a kikötőnél, mint szivárvány a viharfelhőktől terhes égboltot. Megjegyeztem magamnak, de nem gondoltam volna, hogy valaha az életben újra látni fogom.

(A cikk jövő héten folytatódik.)

Legfrissebb

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon