Legutóbb bemutattunk öt agyament fesztivált, most következzen egy újabb pakk, benne tűzgolyózással, jeges mártózással, és vertikális maratonnal. És persze megint itt lesznek a japánok, akik egy egézen más dimenzióban mozognak, mint az emberiség többi része.

A harmadfokú fesztivál

Történet: Ez a fesztivál első ránézésre pontosan úgy fest, mint egy utcai zavargás, de itt szerencsére nem erről van szó. A Las Bolas de Fuego, azaz tűzgolyók névre hallgató esemény több száz éves múltra tekinthet vissza. 1658 novemberében a Playon vulkán kitörésekor izzó szikladarabok hullottak Nejapa városára, és ennek következtében az egész városnak menekülnie kellett. A helyiek magukkal vitték Szent Jeromos, a város védőszentjének képét, és az új templomot is róla nevezték el, ám a képet olyan helyre függesztették, hogy a szentnek egy üres falat kelljen bámulnia, vagyis így büntették, amiért rosszul végezte a dolgát.

Mi történik? A tűzgolyók benzinbe áztatott rongygombócok, amelyeket helyi hagyományőrző fiatalok próbálnak egymáshoz vágni. A nyilvánvalóan gyerekszoba nélkül szocializálódott egyének egy azbesztkesztyűt kivéve semmiféle védőfelszerelést nem viselve „tűzgolyóznak”, ami a hógolyózás helyi, a megszokottnál kissé extrémebb változata. A program előtt koncert is van, ugyanis ez egy kulturális esemény, kérem szépen!

Már megint a japánok

Történet: Az Onbashira fesztivál a sintoizmusban gyökerezik, és az esemény szimbolikus jelképe a Suwa-i szentély megújhodásának. Ez a rendezvény állítólag több mint 1200 éves, és hat évente rendezik meg, minden alkalommal a majom és a tigris évében. Maga az ünnep több hónapon át zajlik, ennek egyik felvonása a rönklovaglás.

Mi történik? Minden bizonnyal a világ egyik legőrültebb és legveszélyesebb mutatványát hatja végre itt néhány jókedvű és lelkes sintoista. A képek önmagukért beszélnek: néhány nyugdíjas korú fazon lovaglóülésben felpattan egy mamutfenyőre és lezúgnak vele egy műlesiklópályán. Amint elakadnak, további jókedvű résztvevők tűnnek fel, és segítenek újra beindítani a nyolc-tíztonnás rönköt. Van valami felszabadult halálmegvetés ebben a fesztiválban, egészen lélegzetelállító. Amikor a japánok furcsa ruhákban vannak és énekelnek, akkor bármire képesek! Beszédes az egyik riportalany megszólalása: „Nem tudom, miért csinálom, de nagyon jó!”

Futás az ég felé

Történet: Nem tudunk sokat a Nemzeti Vertikális Maraton történetéről, de úgy tippeljük, hogy az ötlet nem lehet régebbi a felhőkarcolók megjelenésénél. Hasonló rendezvényeket bizonyára a világ más pontjain is rendeznek, mi mindenesetre a szingapúrit szúrtuk ki magunknak. Tény, hogy nagy előnye, hogy egy épület elég a megrendezéshez, nem kell engedély a városvezetéstől, nincsenek útlezárások, forgalom elterelések, és az időjárás sem zavarhat be.

Mi történik? A távfutók nem horizontálisan, hanem vertikálisan teljesítik a távot, vagyis konkrétan felfutnak a 63 emeletes OUB Center tetejére. 2010-ben 2070 versenyző indult, vagyis a helyiek körében nagy népszerűségnek örvendő rendezvényről beszélünk. A maratoni távnak természetesen mindössze a töredékét teljesítik, hiszen „csak” 282 méternyi lépcsőt kell megmászniuk. Az egyetlen dolog, amin eltűnődtünk, az az, hogy miért?, de aztán hamar elhessegettük ezt a gondolatot.

Tömeges hidegzuhany

Történet: Ez a fesztivál valószínűleg egyidős az alkohollal, ugyanis más értelmes magyarázatunk nincs arra, hogy január elsején miért rohan bele többszáz ember sikítva a jéghideg Atlanti-óceánba. Ez a sport egyébként nem csak Kanadában, hanem Hollandiában, az Egyesült Államokban is népszerű, vannak klubok, amelyek kizárólag eme furcsa szokás hódolóit gyűjtik egybe.

Mi történik? Nem számítanak a repkedő mínuszok, a dermesztősen fagyos víz, emberek százai rohannak bele visítva a hullámokba. Néhány másodpernyi fagyos extázis, majd mindenki kirohan, és remekül érzi magát, mondván "ez az év is jól kezdődik!" Az igazi kemények nem viccelnek, és az Antarktiszon is bevállalják a mutatványt. A fesztivál nagy előnye, hogy január ide-vagy oda, bikinis hölgyekkel is lehet találkozni.

Miva, miva, miva?!

Történet: A firenzei labdarúgás első szabálykönyvét 1580-ban nyomtatták ki, és olyan népszerű volt, hogy a nemesség is űzte, sőt, állítólag alkalmanként még pápák - VII. Kelemen, XI. Leó - is részt vettek ilyen mérkőzéseken. Ahogyan a római harpastum esetében, itt is 27-27 játékos lép pályára. Az ötven perces meccsek célja, hogy a labdát kézzel, vagy lábbal egy kis kapuba juttassák.

Mi történik? Színes ruhákba öltözött vadbarmok össze-vissza verik egymást, és közben megpróbálnak úgy tenni, mintha itt egy úgynevezett labdának is szerepe lenne. A calcio fiorentino csak nyomokban tartalmaz focit, leginkább full kontakt, ketrecharc, streetfight, dejongozás, henting. Vannak ám szabályok is: fejre rúgni, illetve figyelmeztetés nélkül ütni szigorúan tilos! Az olasz futball kritikusai szerint a catenaccio ebből a sportból táplálkozik, de hasonlóságokat vélhetünk felfedezni egy Pepe névre hallgató „futballista” munkásságával is, aki nyilvánvalóan nagy rajongója ennek az agresszív hagyománynak.

Legutóbb az idióta sajtgurítós versenyre szavaztunk, ezúttal pedig a japán rönklovagok voltak kedvenceink. És ti kit bírtatok a legjobban?

(Fotó: ijiwarujumbo)