Egyezzünk ki abban, hogy Lord Gordon Gordon 1840 körül született Angliában. Még az igazi nevét sem tudjuk, hiszen csak a munkássága alatt használt álneveket hagyta az utókorra. Ilyen névből volt legalább hat, de a történetírók a szimpatikusan csengő Lord Gregor Gregor néven emlegetik. Egyes találgatások szerint még az is lehet, hogy volt neki valamiféle nemesi pedigréje, de legalább ennyi esély van arra is, hogy már a szülei is bűnözők, közelebbről nemzetközi csempészek voltak. Az biztos, hogy első angliai balhéja idején úgy mutatkozott be, mint a hastingsi márki unokatestvére, Hamilton hercegének közeli rokona és a walesi herceg kebelbéli jó barátja. Most minek szerénykedni, nem?

Gordonról még arisztokratikus fénykép is készült. Ilyen snájdig volt a lelkem:

Emberünk nagy ívű pályafutását 1868 júliusában kezdte, amikor Lord Glencairn néven megjelent Londonban, majd hosszú hónapok kitartó munkájával sikeresen befúrta magát a felső tízezer soraiba. Azt adta be nekik, hogy mesés skót, ír és angliai földek örököse, majd a földekre kölcsönöket vett fel, amiket aztán soha nem fizetett vissza. Ügyes pasas lehetett, hiszen még egy ügyvédet is sikerült átejtenie, aki igazolást állított ki arról, hogy pontosan mely birtokokat fogja hősünk megörökölni 27. életévének betöltésével. Miután a neves Marshall & Sons nevű ékszerész céget is megkopasztotta, 1870 márciusában Amerikába emigrált, mert jobb a békesség.

Bár Lord Glencairn néven szállt fel a hajóra, New York-ba érkezve már Lord Gordon Gordonként hagyta el a fedélzetet, aki a Királynő kérésére érkezett Amerikába, hogy ott skót telepesekkel népesítse be az uratlanul tátongó zöldellő mezőket. Jó fellépésével és autentikus brit kiejtésével gyorsan behízelegte magát a Northern Pacific vasúttársaság nagykutyája, J. Loomis ezredes kegyeibe. Később egy milliomos exfelesége is pártfogásába vette. Ez a nő heti 200 dollárral támogatta az angol főnemes mindennapjait, szóval az ember biztos tudott valamit.

Új támogatóján keresztül ismerkedett meg 1873-ban a nagy Jay Goulddal, akit az amerikai gazdagok összesített listáján a mai napig a kilencedikként tartanak számon. Az amerikai mágnás meglehetősen öntörvényű, kemény pasas volt, akinek nem csak a sajtóra, de az amerikai kormányzatra is nagy befolyása volt. Akkoriban éppen az Erie vasúttársaság megszerzésén dolgozott. Gouldtól egyébként biztosan nem kértél volna pofont. Sziklakemény kisugárzása volt a csávónak, ezért simán jár a respekt, amiért Gordon össze merte vele akasztani a bajszát.

Gordon elhintette Gould ismerősei körében, hogy összesen 30 millió dollár értékű Erie részvénnyel rendelkezik és további 20 millió dollár értékű részvényre van befolyása gazdag angol barátain keresztül. A pletyka hamar elérte a mágnást is, aki személyesen kereste meg Gordont, majd a kötelező tiszteletkörök lefutása után felajánlott neki egy elég szép summát, ha cserébe az elintézi neki, hogy az igazgatótanács őt válassza az Erie élére.

A susmusnak örömteli kézfogás lett a vége, és a találkozó után nem sokkal Lord G. G. átvette a bőkezűen felajánlott 600 Erie-részvényt, 6622 vasút- és olajipari részvényt, 21 ezer dollárt kötvényekben, illetve 160 ezer dollárt készpénzben. Gould két hétig örülhetett a jó üzletnek, aztán egy philadelphiai bróker szólt neki, hogy Lord Gordon mélyen áron alul – de még így is egy egész vagyont szakítva - piacra dobta a kapott részvényeket. Persze Gouldot sem ejtették a fejére, és azonnal mozgósította rendőrségi kapcsolatait. Expressz gyorsasággal elfogatta emberünket, aki a bíróságon kikérte magának a felháborító vádakat, hovatovább azonnal ellenkeresettel élt a feljelentő ellen, majd megnevezett egy raklapnyi brit, francia és svájci nemest, akik tisztázhatják a nevét. A bíróság 37 ezer dollár óvadékot ítélt meg, melyet Gordon zsebből leszámolt, aztán még aznap Kanadába menekült.

Lord Gordon Gordon Kanadában meggyőzte a hatóságokat, hogy az ellene felhozott vádak hamisak, aztán csendben letelepedett. Jay Gould azonban nem arról volt híres, hogy az ilyen pofátlanságokat könnyen zsebre tudja vágni. Kiküldte néhány emberét Kanadába, akik elfogták a szélhámost, de a divíziót a kanadai hatóságok még az országhatár előtt nyakoncsípték. A kis csapatot börtönbe zárták, a bíróság pedig emberrablás miatt megtagadta az óvadék lehetőségét a vádlottaktól. Gould erre már igazán bepöccent és ráuszította az amerikai sajtót Kanadára. Innentől elszabadult a pokol.

Az újságok úgy tálalták az esetet, hogy a kanadai rendőrség már Amerika területén fogta el a csapatot. A Chicago Tribune is címlapon hozta, hogy Kanada megsértette az országhatárt, ami egyértelműen ellenséges cselekmény Amerikára nézve. "Az igazság lábbal tiprása!", "Becsületes amerikaiak elleni atrocitás" - harsogták az újságok, mire a határ menti önkéntes fegyveresek készenlétbe vágták magukat, a minnesotai St. Paul milícia vezetői pedig "gyors, csendes és iszonyatos" megtorlást ígértek.

Néhány nap alatt a forrongó indulatok felnyomták a hőmérő higanyszálát a kanadai nagykövettől kezdve a kongresszuson és a külügyminiszteren keresztül egészen a Mr. Presidentig (Ulysses S. Grantnak hívták akkoriban), így az emberrablók bírósági tárgyalásának idejére a helyzet már feszültebb volt, mint egy közel-keleti béketárgyalás. A kanadai bírónak szerencsére ekkorra már leosztották fentről a forgatókönyvet, és 24 óra elzárásra ítélte a terhelteket, akik ezt követően szabadon távozhattak.

Mivel a csalók legnagyobb ellensége a nyilvánosság, a nagy felhajtás közepette Gordon túlságosan kirakatba került. Az amerikaiak mellett már az angolok is kérték a kiadatását, amit a kanadai hatóságok már nem akartak megtagadni. Lord Gordon Gordon viszont ezzel szemben arra az álláspontra helyezkedett, hogy megy ám a jó fene börtönbe és úgy döntött, inkább rövidre zárja a sztorit. 1874. július 31-én hatalmas partit adott ismerőseinek, ahol a megmaradt vagyonát értékes ajándékok formájában szétosztogatta, aztán másnap besétált a szobájába, és mielőtt őrizetbe vehették volna, főbe lőtte magát.