Izland egyik legelszigeteltebb helye Djúpavík, egy aprócska település, amely már évtizedek óta elhagyatott. A fővárostól, Reykjavíktól négyórás autózásra található, az út utolsó szakaszát pedig egy keskeny, kanyargós, helyenként igencsak göröngyös úton kell megtenni a fjordok által szabdalt sivár tájon, ahol legfeljebb csak birkák élnek. Pedig ez a település egykor virágzó halászváros volt, ami a heringeknek köszönheti a fellendülését.

A huszadik század előtt szinte teljesen lakatlan volt a környék. 1917-ben érkezett ide Elías Stefánsson, aki heringfeldolgozó üzemet nyitott, de a gyár működése nem tartott sokáig. A fűtőolaj és a tartósításra használt só folyamatosan hiánycikknek számított, a tőkehal és a heringfogás pedig egyre csökkent, majd az 1918-as gazdasági válság után nem sokkal az üzem csődbe ment, a húszas években pedig Djúpavík is elnéptelenedett.

Kemény volt itt az élet

Djúpavík igazi fellendülésére a harmincas évekig kellett várni. A sózott hal iránti kereslet növekedése keltette életre az új üzemet, amely 90 méteres hosszával Izland második legnagyobb betonépületének számított a megnyitása idején, 1935-ben. A gyárat a legmodernebb felszerelésekkel látták el, ez volt az első teljesen automatizált halfeldolgozó üzem Európában, ahol szállítószalagok vitték a halat a dokktól a tárolókon át a feldolgozásra használt berendezésekig.

A főző és szárító berendezéseket szénnel fűtötték, míg az áramot négy, tengeralattjárókból mentett német gyártású dízelmotor termelte, a gőz előállítására használt 60 tonnás kazánt is egy hajóról szerelték ki. A vállalkozás már az első években fellendült, és ezzel Djúpavík is megtelt élettel. Háromszázan népesítették be a falut, aminek akkor

temploma, rendőrsége, kocsmája, de még polgármestere sem volt, az utcákat sem nevezték el.

Sejtheted, hogy a djúpavíki heringfeldolgozó üzemben egykor igencsak kemény volt az élet.

A gyárban főleg férfiak dolgoztak, akik szenet lapátoltak a kemencébe, és a késztermékkel töltött százkilós zsákokat pakolták. A nők a dokk közelében, a szabadban kaptak munkát, előkészítették és sózták a heringet, gyakran mostoha időjárásban, amiért kevesebb pénzt kaptak, mint a férfiak, de még így is többet, mint amit Reykjavíkban irodai és háztartási munkával kereshettek.

Hering helyett hotel

A negyvenes évek végére a heringek teljesen eltűntek az öbölből, és annak ellenére, hogy más halak feldolgozásával próbálták életben tartani a vállalkozást, 1954-ben be kellett zárni a gyárat. Djúpavík ezt követően 1968-ig szinte teljesen elnéptelenedett, bár néhányan egészen a nyolcvanas évekig laktak itt. Majd 1985-ben Eva Sigurbjörnsdóttir és férje, Ásbjörn Þorgilsson lettek a falu egyetlen egész évben itt tartózkodó lakói, akik életet leheltek a településbe.

Az egykori női munkásszállóból hotelt alakítottak ki, és megkezdték néhány további épület felújítását is.

Az óriási, rozsdásodó gyárépület nemcsak múzeumi túráknak, de művészeti kiállításoknak, koncerteknek is otthont ad. 2006-ban Sigur Rós lépett fel háromszáz fős közönség előtt, és egy halolaj-tartályban is vett fel számot a különleges akusztikája miatt, míg 2016-ban Az igazság ligája forgatásán járt itt Ben Affleck és Jason Momoa: Bruce Wayne itt kereste Aquamant.

Mivel a legközelebbi főút hatvan kilométerre halad, és az ide vezető utat nem takarítják el a hótól, telente Djúpavík teljesen el van zárva a külvilágtól. Aki vállalja a kalandot, télen motorosszánnal indulhat túrára, nyáron evezni is lehet a fjordban, vagy kerékpárral bejárni a környéket, szerveztek már ide esküvőt, a fotósok pedig az északi fényt kaphatják lencsevégre.

Djúpavík vonzereje éppen az elszigeteltsége lett, és a következő képek láttán teljesen megértjük, miért.

(Képek: Getty Images, Wikimédia, Hotel Djúpavík)

Izland ezen kívül is gyönyörű:

Ez is érdekelhet: