Kaptam volna jegyet a Forma-1 időmérőjére, másnap pedig meg akartam nézni a Neót a Parkban, mert Hodosi Enikő hangja mindig nagy élmény. Hogy végül ezek helyett miért a Tiszavölgy Kalandtúrát választottam, nehéz kérdés. Menekülési kísérlet a monitorbámulás elől. A fogaskerekek mindenesetre beindultak, és még nő is akadt, aki hajlandó volt velem tartani az ismeretlenbe. Persze ahhoz, hogy péntek reggel kilencre Tokajban lehessünk, csütörtök este Miskolcon kellett lennünk. A gyorsvonaton a MÁV hozta a szokásos B-horror színvonalat:  A világítás először csak hunyorgott, majd teljesen megadta magát. Elemlámpás kalauzok, egy másik kocsiba átfáradás lehetősége, vagy pihenés a sötétben. Utóbbi.

Első nap

Korán reggel áttekertünk a Tiszai Pályaudvarig. Kiderült, hogy a kölcsönbringa váltójával gondok vannak. Pánik, lefelé görbülő száj, részemről taktikus hallgatás. Tokajban süt a nap már reggel is, és miután a bezárt ablakokból nyugtázom, hogy a korábbi Hegyaljákon bevált resti rántott húsos szendvicsei nem enyhítik éhségemet, a főtér felé vesszük az irányt. Regisztráció, csapatnév rögtönzés (Tavaszi Tekercs), póló,bögre és térképátvétel. A szervizcsapat nem örül nekünk. Próbálok Pesttel, az éjszakai vonatozással, a kölcsönbringával és a rohanással védekezni, de az ítélet már megszületett. A váltó viszont használhatóvá vált néhány csavarhúzással, úgyhogy a reggelit már nyugodtan tolom magamba, menzás teával.

Az útitervet végigolvasva még csak halvány elképzelésünk van arról, mennyire lesz kemény, de az egyik főszervezőt, a Tisza Nagyköveteként bemutatott Hidvégi-Üstös Pált végigmérve nem számítok könnyű menetre. Bőrszíne a barnának az az árnyalata, ami csak folyamatosan a szabadban alakul ki. Még ilyenkor is fekete hosszúnadrágban és felsőben van, ami persze valami űrtechnikás hegymászó cucc, és valószínűleg jobban szellőzik, mint az én rövidgatyám, napszemüvege pedig oldalról is takar, nem holmi cellulóz-acetát bohózat, mint az enyém. Azt már csak itthon tudom meg, hogy ő a túra előtt körbevelocipédezte az egész környéket, így ösztönözve a településeket a csatlakozásra.

Gyalog indulunk. Az első feladat a Finánchegyen várt, így felülről szemlélhettük, milyen az, ha lerobban egy kamion a híd kellős közepén. Egy újrahasznosítással kapcsolatos feladat után megnéztük a zsinagógát, a mellette álló Paulay Ede Színház modern épületét, majd kisétáltunk a Bodrog partra, ahol szembekötős kötéljárás, és némi helytörténeti felvilágosítás várt a víz alatt rejtőző tokaji várról. Sajnos túl sokat nem sikerült megjegyeznünk, mivel Makoldi Miklós történész szemüvegének csak az egyik szára volt meg, és ez túlzottan elterelte a figyelmünket. Ha Tokaj, akkor bor, így a Hímesudvar Borászatba is fel kellett ugranunk egy pecsétért. Ugyan a negyven fokban nem tanácsos alkoholizálni biciklizés előtt, egy-egy deci 2009-es furmint és hárslevelű lecsúszott a diófa árnyékában.

Bár Tokajban szinte végig bicikliút van, Tiszaladány felé már közúton tekerünk. A mutatvány nem túl veszélyes, autó szinte egyáltalán nem jár errefelé. Már megérett napraforgó- és kukoricatáblák mellett érünk a faluba, melynek első állomása Técsi Zoltán dugóhúzó, sörbontó, pálinkáspohár és hamutál gyűjteménye. A kis parasztházban berendezett kollekció büszke tulaja egy sörnyitó-fülekből készített lánccal a nyakában fogad, és a betétdíjas rendszer fontosságáról, valamint az alumínium-újrahasznosítók ostobaságáról beszél. Meg persze arról, hogy az egész egy szemétből megmentett feles pohárral indult. Megszállott emberek közelében mindig jó a hangulat, és persze pajzán tárgyakból sincs hiány az asztalon...

A következő megállónál egy szalmakalapos kosárfonó mester nyugtázza, hogy ez a szakma már kihalóban van. Nyolcvan éves, és bevásárlókosarat két óra alatt készít el. Kétezer-ötszázért tudja eladni, ha akad vevő. Elköszönünk, és rohanunk a szekértolós helyszín felé. Itt elvileg időzni kéne egy kicsit, mert jön az MTV forgatni, de mi inkább a helyi zöldségekkel megpakolt zsíros kenyerek felé fordulunk. A lilahagyma édes, a paradicsomnak íze is van, kívánja a sót, a zsír meg jót tesz. Suhanunk tovább a komp felé. A hajó lánca diszkrét olajcsíkot húz a vízben, feltehetően több évtizede. Ez valahogy legalább annyira beleillik a képbe, mint a sötétbarnára sült, tengerészsapkás kapitány. Persze az is lehet, hogy a bódéban tevékenykedő inges úriember a főnök...

A túlparton némi tekerés után evezős feladat vár. Jó ledobni egy kicsit a bringákat fűbe. Gumicsónakba szállunk, és egy háromfős családdal szalagokra vadászunk a vízben, a tavirózsaszigetek között.

Mire a Tiszalöki Vízerőműhöz érünk, kezd győzni a meleg. Az impozáns épületet az ötvenes években az ÁVH építette a kényszermunkára fogott rabokkal. A vízlépcső 1954-re, a zsilip '58-ra, az erőmű pedig '59-re készült el. Az ország három leglassabban, percenként hetvenötöt forgó turbinái 4,8 MVA-os Ganz generátorokat hajtanak, évente átlagosan 48.000 MWh áramot termelve. bár még nem volt rá példa, ha mégis leállna, maximum egy villanást érzékelne a lakosság: itthon gyűrűs a rendszer, így ha egy forrás kiesik, azonnal pótolja a többi. Miközben a minket körbevezető mérnök szomorúan beszél a Ganz szétveréséről, az is kiderül, hogy az épület előtt álló női szobrot egy Zsuzsi nevű vízhordó lányról mintázták, aki tisztázatlan körülmények között zuhant le a falról az építkezés alatt. Ő volt az egyetlen civil áldozat. Az erőmű egyébként nem a kedvünkért tartott nyílt napot: előzetes telefonálás után bárki megnézheti, mitől megy a mikró.

Bármilyen szép is volt a Hagyományőrző Tájház Tiszadadán, hiába esett jól a kávé kenyérlángossal a helyi pékség előtt, és bármennyire is mesebeli a tiszadobi Andrássy-kastély, lelkesen tekerő csapattársam az első olvasás óta csak arra a töltött káposztára tudott gondolni, ami a falu másik végén várt minket. Németh János mesterszakács kertjében rendezett sorokban nőtt a paradicsom és paprika, udvarán szépen mutatott az épp virágzó tölcsérvirágoktól roskadozó szekér, de még jobban tetszett a két szelet fehér kenyér közé rakott töltött káposztatekercs párosa, melyet kaporral és kakukkfűvel ízesített. Isteni volt!

A tábor felé vettük az irányt. A Tiszavölgy Kalandtúra nagy érdeme, hogy a kaja mellett mind sátrat, mind hálózsákot biztosít az összes résztvevőnek, így ezzel nem kellett vacakolni. A szürke sátrak gombamód szaporodtak a parton, mi pedig bontottunk egy sört az épp rózsaszínbe burkolt Holt-Tisza partján. Szerethető vidék ez: a fagyis hűtőből előkapott sör az a Bőcsön kizárólag a dolgozók számára árusított, címke nélküli, tavalyi promóciós kupakokkal lezárt Borsodi. Ismerem, mint Borsodban mindenki. Úgy látszik, Szabolcs legszélén is. A zuhanyzóban nincs meleg víz. Nem elfogyott, sosem volt. Nincs bekötve a bojler. Másnap hallom, ahogy az egyik szervező meglepődik rajta, mert "a tulaj azt mondta, hogy van". Na igen...

A menü babgulyás és lekváros bukta. Utána hamar jön a lefekvés.

Második nap

Hogy milyen Chris Isaak Wicked Game című számára ébredni reggel hatkor, inkább hagyjuk. Voltak súlyosabb gondjaink is. Durván hetven kilométer a tűző napon, sokszor felfelé. Prügyön a takaros Móricz-ház és krumplis kifli, Szerencsen a Rákóczi-vár, Rátkán pedig a sváb-ház és némi édes lángos vártak minket. Eddig volt könnyű. Tállyára már felfelé visz az út, és az enyémnél jóval nehezebb bringát hajtó lány közel jár ahhoz, hogy hozzám vágjon valamit. A szervizeseknek is van dolguk bőven. Szétrobbant kerekek és besült fékek nyugtázzák, hogy a forróságot nem csak az emberi test viseli nehezen. Mégis megéri Tállyára menni, mert a feladatok és kiállítások mellett eljutunk a kőfaragók műhelyébe is. A három fős csapat az utolsók közt van az országban. Jegesmacis póló, EU-mentes terület tábla, amire ráerősít a védőfelszerelésen vastagon álló kőpor. A vésőket, kalapácsokat és egyéb szerszámokat egyikük készíti az udvaron lévő kemence és üllő segítségével. Egy saját véső nagyjából három hónapig bírja. Omega plakát a falon, dedikált fotó, és némi bátorítás, hogy zúzzunk szét pár mázsázs sziklát. Nekem sem kell több.

Tállya után lefelé gurulunk, de Golopot elhagyva Monok felé hosszú meredek következik. A hangulat borús, de az ég sajnos nem. Hiába kentek le ötvenes naptejjel reggel, az nagyjából délben távozott a testemről, további három liter sós folyadékkal egyetemben. Éget a nap, lehet érezni, és az is világos, hogy ez még órákon át így lesz. Monokon megnézzük Kossuth szülőházát, felmegyünk az Andrássy-kastélyban működő általános iskolába, eszünk egy almát. Közben feladatokat oldunk meg, pecséteket gyűjtünk. Szép település, de nagy hibája, hogy a katolikus templom után ismét emelkedik. Beletörődve tekerünk el az ifjú párra váró babakék Mustang mellett.

Lehet, hogy a kálvária dombról nyílik a legszebb kilátás a környékre, de nem kap többet egy pillantásnál. Tiszalúcon, mint az út során végig, polgárőrök terelgetnek minket. Nekik sem lehet egy öröm, de nagyon kedvesek. Az óvoda udvarán egy piros villamos. Korábban Miskolcon, azelőtt Bécsben szolgált, most meg Tiszalúcon játék. A polgármester mintha azért szabadkozna, mert kevés a pogácsa. Pedig világos, hogy ennek a szép vidéknek egy árva petákja sincs. Pali megkérdezi, hogy vagyunk. "Szarul"- hangzik spontán válaszom, de csak mosolyog. "Nem baj az!". Szerintem kicsit az: nem arról van szó, hogy városi puhányok vagyunk, hanem arról, hogy ostobaság ennyi ideig tekerni a napon. Ráadásul a társaság nagyon vegyes: triatlonosoktól a kisgyerekes családokig széles a skála. Utóbbiaknak sem lehetett egyszerű.

A kempingben egy drótkötél vár a víz fölött, ezen kell végigcsúszni a következő pecsétért. Megváltás végre a vízbe érni. Meg a pörkölt is.

Harmadik nap

A zárónap reggelén hajnalban fejt tejjel kedveskedtek nekünk, így a Boci boci tarka egy extrém verziójára lehetett sátrat bontani. A durván hatvanas távot terepen kezdtük, közúton folytattuk egészen Tiszaújvárosig, majd a biciklisek autópályájának számító töltésen fejeztük be. Az egyik megálló alkalmával még a fejjel lefelé fényképezés határait is feszegettem. Ettől függetlenül a lendület elpárolgott, már csak a cél érdekelt, ami Tiszacsegén volt. És ez tett be igazán.

Ott ugyanis nincs vasút. Vasárnap délután van, ott állsz egy csomó cuccal, két bringával, és tovább kell menni. Se eredményhirdetés, se a kaja megvárása nem fért bele, ha még aznap Pesten szerettünk volna lenni. Vagy bárhol másol. Egy sör, és pár percnyi Forma-1 után menni kellett tovább Egyek felé. A cuccokat egymásra kötözve, nulla energiával vágtunk neki az utolsó tizenegy kilométernek.

Egyek szélén a kocsma előtt szerencsére szóltak, hogy lehet rövidíteni. Két nyíregyházi fiatal csatlakozott hozzánk, hasonló lendülettel.

Ohat-Pusztakócs megálló a semmi kellős közepe, egy nagyon kedves állomásfőnökkel, aki készségesen elmagyarázta, hogy bármit is olvastunk ki a kapott sms-ből, ezen a vonalon az "utasbarát menetrend" bevezetése óta kétóránként járnak a szerelvények, úgyhogy üljünk le nyugodtan, és szóljunk, ha elfogy a folyadékunk. A csapvíz ugyanis nem jó. Az ÁNTSZ két éve rakta ki az "átmenetileg nem iható" táblát az ő benti csapja fölé is. Mikor legutóbb meg akarta kérdezni, hogy meddig lesz ez így, pont jött a vonat, mire pedig visszaért, a szakértő már csak egy gyors kézfogásra méltatta. Ad egy kávét is, és miközben együtt örülünk neki, hogy a berendezés olyan régi, hogy a telefonnak még áram sem kell, azt is megvitatjuk, hogy a síneken épp az előbb csatázó őzekből készült pörkölt nem lopás, hanem csak tőkeátcsoportosítás, hisz a vad is az államé, és a vonat is. A Debrecenből érkező persze késik vagy fél órát a meleg miatt. Közben gyűlik a tömeg: már vagy húsz van bicikli a placcon. "Mikor járt itt utoljára ennyi ember?"- merül fel a kérdés. "Évek óta nem. Talán a vonalritkítások előtt lehetett". Odaszól Füzesabonyba, hogy ha lehet, várjon meg az utolsó vonat.

Megjön a miénk is, de a kalauz mérgelődik. Telerakjuk a szerelvényt biciklikkel, nem lehet leszállni, ráadásul rengeteg idő. A java persze öt perc múlva, Egyeken jön, ahol a kevésbé szemfüles második csapat kíván felszállni. A kalauznak teljesen igaza van abban, hogy ilyen esetben előre kell szólni. Ez szervezési hiba a javából. 350 ember Tiszacsegén, biciklivel. Ez a probléma felmerülhetett volna az amúgy remek, és főleg roppant kedves stáb fejében. A vihar miatt további két órás késéssel, tizenegy után értünk a Keletibe. Hogy jó volt-e a Tiszavölgy Kalandtúra? Aznap nem. Másnapra lett jó.

Lehet, hogy Hidvégi-Üstös Pál és csapata mindent kipasszírozott belőlünk, de ennek egyenes következménye a másnapi elégedettség, miszerint "akkor is megcsináltuk, tetszőleges káromkodás". Hozzánk hasonló pesti puhányok amúgy sem veszélyeztetik a társaságot, az EU ugyanis a vidékieket támogatandó úgy írta ki a pályázatot, hogy közép-magyarországi lakcímmel nem ingyenes a rendezvény. Nem mintha a tízezer forintos díj sok lenne a kapott kalandért.

Idén még két hétvégén indul a Tiszavirág Kalandtúra. Ebből a közelebbi a Tiszafüred-Szolnok útvonalon, augusztus 24-én rajtol. Részletek és jelentkezés itt, de a Facebookon is megtaláljátok őket!