A hidegháború idején nemcsak fegyverkeztek a nagyhatalmak, hanem olyan szuperbiztos bunkereket is építettek, mint amit ez a fényűző amerikai szálloda rejt. A The Greenbrier hotel alá rejtett menedéket úgy rendezték be, hogy onnan tudták volna irányítani az Egyesült Államokat.
Már 1778 óta érkeztek utazók erre a nyugat-virginiai településre, hogy az őslakosok tapasztalatai alapján az itt található kénes forrás vizével enyhítsék a betegségeiket, később innen kapta a nevét is: White Sulphur Springs. A fehér oszlopos, zöld kupolás forrásház köré idővel üdülőhelyet építettek fel, és nyaranta itt pihenhettek azok, akik elmenekültek volna a tengerparti hőség és a fertőző betegségek elől.
Gyógyvízből üdülőhely
A huszadik század elején a növekvő forgalom hatására a nyári üdülőhelyet egész évben működő turistaparadicsommá alakították át. A hatalmas, hatszintes, 250 szobás szállodaépületet a brit származású amerikai építész, Frederick Julius Sterner tervezte, a megye után The Greenbrier névre keresztelték, és 1913. szeptember 25-én nyitotta meg kapuját. 1931-ben elkészült északi szárnya csaknem megkétszerezte a szálloda méretét, jelenleg 710 szobával működik.
Miután az Egyesült Államok belépett a második világháborúba, az üdülőhelyet az ellenséges országok diplomatáinak fogva tartására használták, elsőként német, majd japán foglyokat tartottak itt. 1942-ben rövid időre ismét szállodaként működött, majd
hamarosan az amerikai hadsereg vette birtokba, és kétezer ágyas hadi kórházként használta.
1943-tól összesen 25 ezer beteget láttak el itt, mielőtt 1946-ban visszaadták az épületet eredeti tulajdonosának.
A szálloda helyreállításával a nemzetközileg elismert belsőépítészt, Dorothy Drapert bízták meg, aki a védjegyévé vált stílusában merész színeket használt, klasszikus és modern elemeket ötvözött a két évig tartó felújítás során. 1948-as ünnepélyes megnyitója igazi társadalmi esemény volt, ahol Windsor hercege és felesége is részt vett, míg a fennállása alatt olyan méltóságokat fogadott a hotel, mint Indira Gandhi, valamint a monacói Rainier herceg és Grace hercegnő.
Project Greek Island
Míg a Greenbrier a felszínen a pompás épületéről, a remek golfpályájáról és neves vendégeiről volt ismert, addig a felszín alatt évtizedeken keresztül titokban nukleáris bunkert tartottak fenn. Az Egyesült Államok kormánya az ötvenes évek végén kereste meg a hotel vezetését, hogy a komplexum alatt nukleáris bunkert alakítsanak ki a kongresszus számára. Szükség esetén az egész szállodát átadták volna az államnak, hogy a törvényhozás ideiglenes helyszíneként működjön.
A Project Greek Island néven emlegetett bunker építését úgy időzítették, hogy az éppen egybeesett a hotel nyugati szárnyának bővítésével,
így feltűnés nélkül dolgozhattak a felszín alatt. A kitermelt temérdek földet pedig egy új golfpálya építéséhez, és a helyi repülőtér kifutópályájának bővítéséhez használták fel, ezért azzal sem keltettek gyanút a környéken. A nagyszabású építkezés 1959-ben kezdődött, és három éven keresztül tartott, természetesen a legnagyobb titokban.
A falakat és a mennyezetet egy-másfél méter vastag vasbetonból építették, erre legalább öt, de akár húsz méter föld is került a szálloda nyugati szárnya alá. A bunkert úgy méretezték, hogy akár egy 20-30 kilométerre becsapódó nukleáris támadásnak is ellenállt volna. A létesítménybe egy 130 méter hosszú alagúton keresztül lehetett lejutni, majd egy erre a célra kialakított zuhanyozóhelyiségben kellett volna megszabadulni a nukleáris szennyeződéstől.
Saját erőművel is rendelkezett a komplexum, ahol három 50 ezer literes tartály látta volna el üzemanyaggal az aggregátorokat. Az ivóvizet összesen három 100 ezer literes tartályban tárolták, légtisztító és víztisztító berendezéseket is felszereltek. A számítások szerint a bunker teljes kapacitásával 1100 főnek adott volna otthont, akik legalább negyven napra elegendő energiával rendelkeztek volna még akkor is, ha elvágják az utánpótlást.
Kongresszus a föld alatt
Harminc éven át mit sem sejtettek a szálloda vendégei, hogy a konferenciaterem egyik fala mögött megbújó fél méter vastag, 18 tonnás páncélajtó mögött micsoda földalatti világot rejtettek el. A létesítmény legnagyobb helyisége hat méter magas, 18 oszlop tartja a mennyezetét, mellette pedig két kisebb előadóterem található. Az egyik éppen elég nagy a 435 fős képviselőház befogadására, a másik pedig 130 fős kapacitásával a szenátus ideiglenes üléshelye lett volna.
Az előadóteremben cserélhető háttereket alakítottak ki, hogy úgy tűnjön, mintha a kongresszus tagjainak ülését Washingtonból sugároznák,
ehhez a közelben egy 30 méter magas rádiótornyot is építettek. A földalatti létesítményben névre szóló ágyakkal szerelt, összesen 18 darab 60 fős hálótermet alakítottak ki, kórházzal és konyhával. Az élelmiszertartalékok hat hónapra voltak elegendők, ezeket rendszeresen frissítették harminc éven keresztül.
A bunker fenntartására egy fedőcéget hoztak létre, amely hivatalosan a szálloda több mint ezer tévékészülékének karbantartásával foglalkozott.
Bár a létesítmény harminc éven keresztül folyamatosan készültségben volt, valójában sosem használták, még a kubai rakétaválság idején sem. A hidegháború végével sajátos módon szabadultak meg tőle: a komplexumot a The Washington Post cikke tárta fel 1992-ben, ezt követően hivatalosan is megszüntették.
Bár a leleplezett komplexumot ezt követően 1995-re teljesen felszámolták, és a helyiségeket kiürítették, egy részüket ismét berendezték korhű módon, a szálloda pedig a számtalan szabadidős programja egyikeként vezetett sétákat tart benne a turisták számára – valóságos időutazást abba a korba, amikor a nagyhatalmak közti feszültség ehhez hasonló gigantikus nukleáris bunkerek építését hozta magával.
Ez is érdekelhet: