Az első felmerülő kérdés persze a következő: miért volt szükség ilyen, filmes mértékben rövid szünet után még egy Spidey filmre? Erre, mint minden más kérdésre, a Kiscsillag ismert számával válaszolnánk: a pénz miatt! Az illetékesek ugyanis már 2010 januárjában bejelentették, hogy nem a folytatással tökölő Raimi kapja a negyedik részt, a stúdió inkább új lelket lehel az előző trilógia záródarabjával rendesen meggyötört sorozatba. Pár hónappal később már azt is lehetett tudni, hogy a rebootban Andrew Garfield öltheti magára a legendás jelmezt, szóval nem lacafacáztak a pénzemberek.

A zöldhasú mellett az is komoly motivációs tényező volt, hogy a mai fiatalok nagyon durván rákattantak a képregényfilmekre és imádják a hozzájuk hasonló geek karaktereket, így akinek Batman túl komoly, az örülhet a halmozottan hátrányos helyzetű Peter Parkernek. Bárhogy is történt, a minek helyett most már érdemesebb feltenni a milyen kérdést, mármint hogy hogyan sikerült a reboot. Tisztelettel jelentjük: jól. Nem lenyűgöző, nem székbedöngölő, még csak nem is csodálatos, inkább a derék, szórakoztató és látványos szavakat kell előhúznunk a kritikusok cilinderéből. Marc Webb jó munkát végzett, az 500 nap nyár rendezőjétől nyilván senki sem várta, hogy az említett debütfilm sziporkázó megoldásai jelennek majd meg az új Pókban, de szépen levezényelte a meccset.

A sztorit nem mondanánk fel, aki nem ismeri, irány a sarokba, vigyen magával egy marék kukoricát és térdeljen rá. Az már az első perctől világos, hogy az alkotók szeretnének gyorsan túllépni a Spiderman-univerzum kötelező elemeinek és fordulatainak felmondásán, mivel a 10 év ellenére is elevenen él mindenkiben Parker története, amit Raimi sokkal részletesebben bontott ki. Ellenben ahol csak lehetett, megváltoztatták az elemeket, bár még ezzel sem sikerült elérni, hogy páran ne unatkozzanak az első félidő alatt. Nincs például „With great power comes great responsibility” szájbarágás, szerelmi háromszög, szerkesztőség, a hálólövést ”Batmanesítették”, vagyis nem biológia tulajdonság, hanem technika, a befejezés okos, van egy vicces könyvtári jelenet az öreg könyvtárossal az előtérben és szerencsére nincs túltaknyolva az érzelgősség, bár azért így is jut hely a könnyeknek.

Mondani sem kell: a látvány remek, az IMAX vásznon remekül muzsikáló jelenetek láttán nehéz nem visszamenni rajongó kisgyerekbe, a trükkök kilométereket vernek az elődre, bár 10 év múlva ezeket mosolyogjuk majd meg, a szinkron pedig „monggyon le”, Emma Stone karakterét például alaposan szétlapítja a magyar hang. És ha már nála tartunk, generációja legkarakteresebb színésznőcskéje most is csábos, nem Mary-Jane Watsont alakítja, hanem azt a Gwen Stacyt, akit a harmadik felvonásban Bryce Dallas Howard hozott. A főgonosz is más lett, először mutatkozik be a gyíkember (vagy inkább gyíkarc… höhö), Dr. Curt Connors, aki ugyanúgy skizofrén, mint a Willem Dafoe Norman Osborn-ja, alias a Green Goblin. A legnagyobb dicséret azonban a csenevész Andrew Garfield-ot illeti, akin kívül-belül jól áll a maskara, érezni, hogy régi álma vált valóra ezzel a szereppel, így tökéletes választásnak bizonyult.

A rossz hír, hogy sajnos óhatatlanul is sikerült ciki dolgokat csempészni a sztoriba. A geges vígjátéki megoldások például már Raiminél sem működtek feltétlenül, itt a metrón láthatunk egy börleszkes bunyót, és a 9/11-re utaló patetikus darus jelenettel is jobb lett volna a DVD kiadás kihagyott jelenetei között találkozni. De ezeken hamar túljutunk, miközben Spidey-val suhanunk New York fölött, szóval mindenképp mosolyogva jövünk ki a moziból.

Nézz meg részleteket a filmből a Playeren, illetve olvass további mozis tartalmakat a Movie Player sorozatunkban!