A vámpírok egy ideje ismét köztünk vannak, és köszönik, jól érzik magukat, maradnak is még egy darabig. Bizarr módon ezt az új mozis vérszívó-mániát épp a zsáner történetének legtöketlenebb szériája, az Alkonyat hívta életre, de ha másért nem is, ezért talán hálásak lehetünk neki, mert azóta több fasza filmet is láthattunk a vásznon, és sorozatot a tévében.

Most Tim Burton is ránk szabadított egy példányt legújabb filmjében, ami nem meglepő, hiszen a rendező gyakorlatilag az egész pályafutását gótikus látványra, kiközösített, társadalmi számkivetett szereplőkre és horror-vígjáték zsánerkeresztezésre alapozta, inkább az a furcsa, hogy Barnabas Collins az első vámpír a Burton univerzumban.

A közelgő Frankenweenie című animációs film előtt és a giccses látványvilágú, kamu 3D-s Alice csodaországban után Burton végre visszahúzódott a sötétbe, az öt éven keresztül futó, azonos című amerikai szappanoperára alapuló film ötletével viszont nem ő, hanem cimborája, Johnny Depp állt elő, aki rajongott a sorozatért, és mint kiderült, Burton is követte a szériát, így nem kellett sokat győzködni őt, hogy belevágjon a projektbe.

És hogy milyen lett az egészestés verzió? Az egyik jelenetben a Depp által alakított Barnabas belép az elhanyagoltsága ellenére is impozáns kastélyba és azonnal dicsérni kezdi a kérót, mondván: „Európa fensége és Amerika lendülete ötvöződik benne”. Ezt magára a filmre is mondhatnánk, mivel hiába helyezték Maine államba a cselekményt, az egész sztori nagyon Európai, főként az anakronisztikus főhős, de a forgatókönyv már a hollywoodi fordulatokat viszi bele a sztoriba.

Ami viszont nem változott, hogy a cselekmény a hetvenes években játszódik, Burton nem helyezte kortárs közegbe a történetet, az alkotógárda pedig nagyon jó érzékkel szőtte bele az évtized jellegzetességeit a jelenetekbe - igazából a legviccesebb részek is azok, melyekben a kétszáz éve szunyókáló vámpír rácsodálkozik, mekkorát változott a világ. A poénok zöme tehát a Jöttünk, láttunk, visszamennénk sémára épül (a tévés jelenetet egy az egyben le is nyúlták a francia filmből), és bár ez nem túl eredeti ötlet, mégis működik, Barnabas fennkölt stílusú beszólásain és átkain nagyokat lehet röhögni. A soundtrack is nagyon menő, bár egy hetvenes években játszódó filmnél művészet lenne elcseszni a zenét. Van itt T.Rex, Elton John, Black Sabbath, az asztalon korai Rolling Stone magazin hever, a falon Iggy poszter díszeleg, a végnapjaikat élő hippik is felütik a fejüket, Alice Cooper – akiről Barnabas azt kérdezi „…és Collinswoodban lakik a hölgy?” - pedig cameózik is egyet.

Johnny Depp, aki nyolcadszor játszott Burton filmben és ismét vastag sminket visel, ami többnyire jó ómennek bizonyul az ő esetében, hozza a papírformát: sármos és titokzatos, de karaktere elég ellentmondásos, ezért nem egyszerű azonosulni vele, ahogy a galád család többi tagjával sem, mert mindenki vagy ellenszenves, vagy flúgos. Tim Burtonné Helena Bonham Carter, Michelle Pfeiffer és Bella Heathcote sem zavar sok vizet, a gyerekekre (Chloë Grace Moretz, Gulliver McGrath) nem lehet panasz, Eva Green pedig kiváló választás volt a boszorkány, Angelique szerepére, mert egyrészt olyan dögös, hogy begyullad a kemence ha mellé áll, dekoltázsa a világ minden titkát magába rejti, másrészt van valami sunyiság a tekintetében, ami most különösen hitelessé teszi őt. A stábból a díszlet- és jelmeztervező, valamint a sminkes csapat érdemel dicséretet, viszont az állandó zeneszerző, Danny Elfman és a forgatókönyvíró, Seth Grahame-Smith most nem tett ki magáért.

Aki azt mondja, hogy az Éjsötét árnyék egy Tim Burton-Johnny Depp hakni, azt nincs jogunk leütni egy külföldről rendelt Ollókezű Edward díszdobozzal, mert valóban a jól bejáratott kliséit, manírjait túráztatja a két férfi, de éppenséggel nem unalmas a végeredmény, sőt, néha kimondottan szórakoztató, annak ellenére, hogy igazából nincs befejezve (bár a slusszpoén okos), a végső csatában rendesen elszálltak az alkotók, és nincs semmi merészség az egész mókában. Ahogy a kis Collins csaj mondja, ma már nem rendeznek bálokat, csak happeningeket. Hát ez is egy happening, lehet közben lazulni, de nem igazán fogjuk emlegetni később az eseményt, és jogos a keserű grimasz azok arcán, akik arra számítottak, hogy végre valami bátrabb dologba fut bele az egyre fásultabbnak tűnő rendező-színész páros.