Mindig az a kérdés egy új Manson lemez esetében, hogy mennyire hasít mély vágást a hallgatóba. Nos, a Born Villain kimondottan erős lett, talán a legjobb az Antichrist Superstar-Mechanical Animals-Holy Wood triász óta, de még így is azt kell, hogy mondjuk: inkább csak komolyabb karcolást hagy, nem maradandó sebet.

Kiválóan jelzi Manson marketingjének hatékonyságát, hogy általában őt tartják a laikusok a rockzene antikrisztusának, és a buzgó vallásos versenyzők képesek kivonulni egy-egy koncertre, legyen az akár Amerikában, vagy Sopronban, hogy megakadályozzák ezt az istentelen showt, miközben egy rakás igazi black metalos bagázs vígan gyújtogat fel templomokat barátságtalanabb vidékeken, és róluk szinte nem is hallani. Most komolyan: ha a Mayhem lépett volna fel a VOLT-on, kiment volna bárki is a kapu elé, vagy tartottak volna Manson-ellenes misét a környéken? Ide a rozsdást, hogy még Szikora Robi is nyugodtan szunyókált volna aznap este…

Egyébként nem csoda, hogy sokan tartanak az extravagáns rocksztártól, mert sok mindent lehet rá mondani, például hogy pózőr, rájátszik az elmebeteg bujtogató szerepre, vagy hogy rossz példát mutat a dühös és képlékeny személyiségű kamaszoknak, de azzal nem lehet őt vádolni, hogy buta lenne. Manson ugyanis bármelyik ellenlábasát simán az asztal alá dumálná, mivel művelt, intelligens és a stílusa is remek, tessék elolvasni az önéletrajzi könyvét, aki nem hisz nekünk. A szövegei is jól mutatják, hogy ügyesen forgatja a szavakat a rövid újságírói karaktert maga mögött tudó csávó, azt is pontosan tudja, mivel kell felhergelni célközönségét és bizony minden lemezén van egy rakás szlogen értékű sor, gondolat, amit több kolléga simán elirigyelne.

 
Persze nehéz megállapítani, ki is valójában Marilyn Manson, aki nagyon jól megfogalmazta magát korábban az Irresponsible Hate Anthemben, mint az ember, akinek „nincs elég középső ujja”. A baráti köréből ítélve nem gondolnánk, hogy egy olyan fickó lenne, aki villájában fel alá járkál és visszafelé olvas fel passzusokat a Bibliából, miközben önjelölt perverz gruppiek fordított kereszttel vakargatják a s*ggét. David Lynch például jó cimborája, ahogy Trent Reznor és Johnny Depp is - utóbbi fel is lépett haverjával és az új lemezen is felpengetett egy számot.

Ami a nyolcas számú friss sorlemezt illeti, ez az első kiadvány, ami Manson saját kiadójánál, a találó nevű Hell, etc.-nél jelent meg, de ez nem sok mindenen változtat, mivel korábban sem arról volt híres a botrányhős, hogy kompromisszumokat kötött volna. Ami fontosabb számunkra, hogy sikerült megtalálni valamit abból a dühből, ami a legjobb kiadványait táplálta, a legutóbbi The High End Of Low LP-n visszatérő gitáros, Twiggy Ramirez is végre felvette a fonalat és harapós minimál riffeket gyártott le, továbbá jelen vannak a régóta variált műfajok (glam, industrial, goth) is. A szövegek ismét bátran ostorozzák Amerikát, ami mindig is Manson védjegye volt, már a neve is afféle ironikus USA-kommentár (Marilyn Monroe színésznő és Charles Manson sorozatgyilkos házasítása), most is vannak intellektuális kikacsintások, nyugtalanító sorok, klipek és egy felvezető kisfilm, amit Shia LaBeouf rendezett, akiről a Transformers filmeket látva nem sejtettük, hogy ilyen beteg csóka.

A Hey, Cruel World igazi ütős albumnyitó szám, nem egy Rock Is Dead, vagy The Beautiful People, de horzsol, ahogy a decensen zakatoló, de kissé unalmas No Reflection is - a szado-mazos Pistol Whipped talán ütősebb single lett volna. A Slo-Mo-Tion-ben a glam múlt kacsint vissza, egész jó kis sláger, a Breaking The Same Old Ground viszont kimondottan lötyögős és a menetelős számok sokadik hallgatásra is az unalom ködébe masíroznak bele. Kár, mert erősen indul a felhozatal, ami összességében annyira dob fel minket, mint három évad Szomszédok, viszont rendesen felszítja a haragunkat, és hát nem is vártunk mást tőle.

Hallgasd meg a teljes Marilyn Manson lemezt a Recorderen!