A Hammer stúdió alkotásain, majd később a Penge és társai Kft.-n szocializálódott generáció számára a vámpír még az volt, ami; egy éjsötét kreatúra, aki jobbára a horror berkeiben mozgott otthonosan és még akkor is dühösen fújtatott, amikor éppen lágyabb alkotásokban kellett tiszteletét tennie. Éppen ezért ült ki a kétségbeesés egy egész korosztály arcára, amikor a mozikba került Stephenie Meyer regényének feldolgozása, és az Alkonyat-nemzedék fehérre púderezett mutánsai elárasztották mindennapjainkat. Nem kezdenénk el sorolni a témában pusztító filmek, sorozatok és könyvek százait, hiszen elég, ha felütsz egy műsorújságot, vagy elbattyogsz a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárba ahol külön „vámpíros” könyvespolc nyögi a vérszívó-romantika rózsaszín masszáját. Ha ez nem lenne elég, pattints fel egy Kinder-tojást és ámulj el: a remélt összerakható markoló helyett a csokitörmelék közül egy édi-bédi élőhalott fog pislogni rád szemérmesen.

„Ájem… drekjula!”

A XV. század egyik hírhedett alakja, III. Vlad Tepes (más néven Karóbahúzó Vlad) havasalföldi vajda nem egy ideális jelölt az ENSZ jószolgálati nagykövetének posztjára. Ez a súlyosan torzult személyiség előszeretettel égetett meg, húzott karóba vagy nyúzott meg bárkit, akinek szerinte éppen rosszul állt a szemöldöke. Ez az alak annyira izgatta egy bizonyos Bram Stoker, ír származású író fantáziáját, hogy hosszas kutatómunkába kezdett, majd 1897-ben Drakula gróf válogatott rémtettei címmel kiadta könyvét, mely a vámpír-irodalom első igazi klasszikusa és eredője. Ezt a remekbe szabott napló-regényt több mint 170 (!) alkalommal adaptálták filmvászonra, és ennek köszönheti ismertségét mindenki kedvelt Lugosi Bélája, aki úgy alakította az 1931-es Dracula címszerepét, hogy egy büdös kukkot sem tudott angolul. Az ő neve fémjelzi egyébként azt a korszakot, amikor a popkultúra még úgy tekintett a vámpírra, mint a szörnyek gentlemanjére, akinek legalább annyira sajátja a hűvös elegancia és a jómodor, mint a hosszú szemfogak és a napsugárra párolgó bőr. Aztán jött a Hammer Film Productions, ami az egész gótikus rémbrigádot farkasemberestől, múmiástól és persze vámpírostól együtt úgy rehabilitálta, hogy kicsit merészebben bánt a ketchuppal, és a trend egyenes következményeként a hetvenes évekre a vámpírfilm végleg felnőttkorba lépett. Persze a brutalitás fokozásával a könnyed pikantéria sem szűnt meg a műfaj sajátja lenni. Itt most nem az 1983-as Gayracula című melegpornóhoz hasonló szösszenetekre gondolunk, hanem arra, hogy a szélsőségesebb horrorokat kivéve a legtöbb alkotás nem mulasztotta el a vérszívókat valamiféle erotikus kisugárzással felruházni. Ez tulajdonképpen a legendárium egyenes következménye, elvégre ez a lény az esetek túlnyomó többségében zsenge női nyakakból puszilgatja ki a hemoglobint. Mi a szexi, ha nem ez? Ezzel el is érkeztünk a kétezres évek sokak számára kellemetlen fordulatához, amit csak úgy emlegetnek, mint a legenda kiherélése.

„De szép szürke vagy! Csókolj meg!”

Szerintünk mindennek az oka Harry Potter. A zúgolódó delikvenseket meg is nyugtatnánk, hiszen nem akarjuk becsmérelni a megasikeres könyvsorozatot, csak szeretnénk rávilágítani, hogy az 1997-ben debütáló széria egyik legfőbb marketing-tanulsága az volt, hogy a természetfeletti téma és az ifjúsági hangnem képes olvasók millióit megmozgatni. Ez a tanulság vezetett aztán odáig, hogy Stephenie Meyer is kiadót talált a vámpír-mítoszt „trendizáló” alkotásához, mely egy vámpír és egy emberlány tiltott szerelméről szól és melyet állítása szerint több éjszakán keresztül álmodott meg, a vázlatot pedig reggelente vetette papírra. (Esténként valószínűleg Rómeó és Júliára szenderült álomba.) Következzenek a száraz tények: Az Alkonyat könyvsorozat számtalan ifjúsági díjat bezsebelt, 38 nyelvre fordították le, világszinten több mint 116 millió példányt adtak el belőle és 235 hétig tanyázott a New York Times bestseller listájának élén. A sikert látva Meyer kisasszony megálmodta azt is, hogy jó lenne papírra vetni ugyanazt a sztorit, de ezúttal a másik főszereplő, Edward szemein keresztül láttatva. Az iróniában jártasabb olvasók orrát ilyenkor szokta megcsapni az átható rókabőr szag. Akárhogy is, a bizniszre a Summit Entertainment csapott le a leggyorsabban, és 2008-ban moziba küldte az első könyv filmváltozatát, amit a túlnyomórészt tinédzser közönség többszörös megtérüléssel honorált, az eluralkodó hisztériára pedig mindenki felkapta a fejét. Az invázió első ütemében a film főszereplőinek, Robert Pattinsonnak és Kristen Stewartnak a képe még csak füzetborítókra és lányszobák falaira került fel, majd egy idő után még azoknak is szembesülniük kellett a jelenség visszavonhatatlan terjedésével, akik csendben reménykedtek abban, hogy a vámpír-mítosz ilyetén meggyalázása megmarad a tízes évei elején járó pattanásos kamaszok szintjén. A mozifilm sikere felpattintotta a dollárjelet opportunista tévéfilmesek, ponyvaírók és marketingesek ezreinek szemében, akik hamar körbeküldték az SMS-t: „Gyerekek! Vámpírokkal MINDENT el lehet adni!”

Csapataink hadban állnak

Az idézett SMS után jött az időszak, amikor úgy tűnt, hogy képtelenség kettőt lépni anélkül, hogy ne ugrana az arcunknak valamilyen élőhalottas reklám. Ezekben a hónapokban e cikk írója nem kevesebb, mint 17 ilyen reklámot tudott megszámolni egy szimpla metróátszállás alkalmával. Hirtelen minden másodvonalbeli író vérszívókról kezdett álmodni, akiket szépen lassan megszabadítottak minden olyan tulajdonságtól, mely azzá tette őket, amik. A trendi vámpír érzelmes, belső konfliktusokkal és a perzselő szerelem kínjával küzd… Bram Stoker pedig forog a sírjában. A csúcs egyértelműen a már említett játékfigura-élőhalott, de néhány perc csendes kuncogással kell adóznunk a közösségi oldalakon vámpírnak öltözött unatkozó tiniknek is, akiknek egy része még komolyan is gondolta a dolgot. Feltehetőleg az ő kiszolgálásukra fogtak tűt és cérnát profitra éhes online áruházak tucatjai, melyek a mai napig jó pénzért árulják több egyéb kiegészítő mellett a húsz évvel ezelőtt a céllövöldében egy hurkapálcikán árválkodó műanyag vámpírfogat. Persze a gagyi tobzódását rendszeresen szakították meg olyan színvonalasabb alkotások, mint például az Engedj be! című svéd dráma, vagy a Frászkarika című 2011-es remake, amelynek legfőbb érdeme, hogy végre nem egy tesze-tosza vérszívót helyezett a középpontba.

Miért éppen Drakula?

Hogy miért éppen a horror-rajongóknak annyira kedves vérszívókra csapott le a marketing-gépezet? A fő gond az, hogy a Bestiárium többi résztvevőjével nem lehet megcélozni a fiatalokat. A farkasember például szőrös, így jelentős hendikeppel indul a simára borotvált ifjúság világában. Az Alkonyat franchise-ban durcáskodó Jacob például lehet akármilyen sima bőrű, ha az átváltozás után sűrű bozontot növeszt, akkor értelemszerűen csak második lehet. A többi rémalak sem nevezhető igazán trendinek. A múmia például távolról sem az az über-emós, akire felnézhetne az alkarnyiszálásban megfáradt tizenéves, hogy Frankenstein szörnyéről ne is beszéljünk. Ez utóbbi például nélkülöz mindennemű arisztokratikus finomságot és érzékenységet, mely napjaink önmegvalósításra és elismerésre éhező tinédzsereit megmozgatná. A pszichológia szerint a vámpír a rosszfiú archetípusa, aki ráadásul nem öregszik, így a sóvárgott örök fiatalság büszke tulajdonosa. Ez már önmagában vonzóvá teszi a karaktert, de emellett Bram Stoker erős szexuális delejező képességgel is felvértezte hősét, ami ismét egy újabb jó pont a médiában való foglalkoztatásuk mellett. Ráadásul ezek az ellentmondásos lények egy rakat olyan további tulajdonsággal is rendelkeznek, amit egy jó sales manager hülye lenne nem kihasználni: okosak, kifinomultak, érzékenyek, tökéletes atléták, éjszakai baglyok (partyarc numero uno), úriemberek (hiszen csak akkor lépnek be a házba, ha behívják őket) és orbitális szemfogaik által az orális fixáció alig burkolt üzenetével borzolják a kedélyeket. Persze az áldásos karakterisztika nem mentes hátrányoktól (hajlamosak átaludni a napot, és képtelenek legyűrni egy jól megtermett hagymás rostélyost), így Stephenie Meyernek csak annyi dolga volt, hogy ezeket tompítsa, vagy csak simán kiírja a végleges műből. Így született meg a sima mosolyú plakát-vámpír, és így tört meg egyúttal a százéves tradíció, hiszen a regény és a film elképesztő sikere után a vámpír-legendárium kellékei opcionálissá váltak. Ezután bárki olyan vérszívóról írhatott vagy forgathatott, amilyenről csak akart.

A jövő

Egyelőre még dübörög a vámpír-biznisz, most épp Johnny Depp és Tim Burton szeretné elkérni a pénztárcánk tartalmát az Éjsötét árnyék belépőjéért, de mint minden mánia, a „vámpírizmus” is csendesedni fog. Már láthatóak annak jelei, hogy a szórakoztató ipar a zombi-lét felé fordítja vigyázó szemeit, mely akár a következő őrület is lehet. Idén kerül a mozikba a Zombiháború Brad Pitt főszereplésével, illetve a romantikus zombi-fanok is megkapják a magukét a 2013-ra datált Warm Bodies című filmmel, mely egy áldozata barátnőjébe belezúgó fiatal zombisrác románcáról fog szólni. Szerelmes zombi? Vicces, de lehet, hogy jobb lesz már most elejét venni a derültségnek. Amikor a mi szeretve tisztelt Bélánk 1931-ben kimondta, hogy „ájemdrekjula”, akkor sem gondolta volna senki, hogy szűk nyolcvan év múlva a vérszívók főtevékenysége kimerül az értékesítésben és a tinibugyik nedvesítésében. A zombi ráadásul Romero óta a fogyasztói társadalom legélesebb kritikája. Ki tudja? Talán a marketing-gépezet is csak arra vár, hogy a görbe tükröt simára kalapálva adhasson el bizonytalan tiniknek dögszagú dezodort vagy rothadt húscafatos Kinder-tojást.