Akkor most mindenki mondjon három igazán erős Ringo Starr szólódalt! Oké, legyen kettő. It Don’t Come Easy? Photograph? Rendben, nagyjából megvagyunk. És három jó lemezt? Oké, legyen kettő! Na jó, akkor egy. A ’73-as Ringo volt egyedül igazán fincsi, és biztosan sokan be is vették, hogy a címében a csúcsműre utaló, mindössze 28 perces termék lazán hozza majd vissza azt a kort, amikor a kerítés még kolbászból volt, és nem műbeles virsliből. A legnagyobb probléma, hogy az elnevezésen kívül nem sok momentum emlékeztet arra, hogy Richard Starkey-nak bizony voltak ám a pusztulatosnál néhány fokkal jobb megmozdulásai is szólóban.

Ringonak egyetlen fegyvere van: a szerethetősége. Képtelenek vagyunk rá haragudni. Még akkor sem, ha akkora nettó baromságokkal jön elő, mint a lemezt nyitó, instant facepalmot okozó dal, az Anthem. Zeneileg nincs probléma, még azt is elhinnénk róla, hogy McCartney írta közepes  pillanataiban, de az „ez egy himnusz a szeretetért és a békéért, nem tudni, az emberek, miért háborúznak” szöveg Lennonnak sem mindig jött be, és akkor még nem is beszéltünk Speakről, a magyar rapperről. Stop the war! Persze. A mindössze 9 dalt tartalmazó albumból árad a felszabadultság, de a primitív szövegeket hallgatva azért elmormolunk majd néhány ejnye-bejnyét, a nagyobb, esetleg közepes teljesítményeken edződött arcok képzeletében pedig elröppenhet néhány saller is a Művész úr orcája felé.

Azt sem mondhatnánk, hogy a Mester új, balzsamos szerzeményekkel kényeztetné füleinket, mert a dalok között akad két feldolgozás (Rock Island Line, Think It Over), egyet nagylelkűen átemelt a ’73-as csúcsművéről (Step Lightly), egy másikat pedig a ’77-es Ringo the 4th-ról (Wings). 28 perces lemezzel kijönni, közben a legjobb időkre hivatkozni pedig nem szép húzás. Ének teljesítményből, szövegírásból egyes. Lelkesedésből ötös. A jókedv viszont még nem jogosítja fel őt arra, hogy ilyen minőségű lemezeket gyártson. Mindegy, még a Ringo 2012 után sem fogunk rá haragudni. És ezt ő nagyon jól tudja…