Miért most indult újra a Propaganda? Neked hiányzott inkább vagy a közönségnek?
Ez egy bonyolultabb ügy, a hosszú szünetnek gazdasági okai voltak. Már korábban el akartuk indítani, de nagyon nehéz szponzort találni. Most érett meg az akarat, amivel ki tudtuk préselni magunkból és a támogatókból a folytatáshoz szükséges anyagi eszközöket. Ez egy nagy meló.
Mennyi munkátok van a műsorral?
Nagyon sok. Egyetlen rész forgatása például öt napig tart. Ennek egyébként változnia is kell, mert túl sok energiánk megy el minden epizódra. Ha bárkiről kiderül, hogy vidékre szeret menni, vele megyünk. Most ugye a nyolc hetes szünetünkön vagyunk, de az online részünk működik, amivel ugyancsak sok munka van. De ha beindulunk, akkor megint újra kell építenünk az egészet.
Nehéz szülés?
Ma Magyarországon semmi sem megy egyszerűen. Ezt mindenki érzi a saját bőrén. Nem úgy megy, hogy valaki akar csinálni egy saját műsort, és akkor jön a pénz is. Nincs pénz.
Pláne egy ilyen mélyebb tartalmat hordozó műsor esetében lehet nehéz. Csoda, hogy egyáltalán be merte vállalni egy kereskedelmi csatorna!
A bevállalás nem gond, mert a kereskedelmi tévékben ez az idősáv már nem játszik. De még így is 300.000-en nézik a Propagandát, ami nagyon nagy szó. Viccesen azt szoktam mondani erre, hogy ha a Propaganda egy zenekar lenne, és fellépne a Budapest Sportarénában, akkor kb. 30 telt házas koncertet tudhatna le. Azért ez kemény!
A 300.000 nagyon szép szám. Ennek ellenére a csatornák csak nehéz szívvel engedik be az ilyen jellegű műsorokat. Pedig ezek szerint igény lenne rá!
Egyre ritkábban engedik be, ez tény, de talán most kedvet kapnak hozzá. A Propaganda-jellegű, forgatott műsorokkal lehet aztán tényleg nagyon nagyot mutatni. Ott van például az On the Spot, ami egyszerűen zseniális. Kell az, hogy embereket mutassunk be, a viszonyukat a világhoz, a családjukhoz. Csinálni kell ilyeneket, és akkor az emberek talán belátják, mennyire nagy szükségük van ezekre a műsorokra.
Az hogyan lehetséges, hogy te ezer dologgal foglalkoztál már: vezettél Big Brothert, Megasztárt, vetélkedőket, de mégis valamiért mindenki az ilyen jellegű programokat várja el tőled, mint a Propaganda, vagy mint régen a 72 óra?
Ez a vonal mondjuk egy szűkebb rétegnek a gondolatvilága. A tömegek nem feltétlenül párosítanak vele. Ők másképp működnek. Nincsenek kategóriáik, nem gondolkodnak azon, hogy miért más ez, mint például egy Megasztár. Elfogadják, hogy ilyen műsorom is van. Véletlenszerűen látnak a Propagandában, kicsit nagyobb valószínűséggel látnak egy Megasztárban, de ez nem okoz nekik kettősséget.
És ez így is van rendben?
Igen, abszolút! Én ezt szeretem. Nem kell a dolgokat túlgondolni, definiálni, kategorizálni, mert abból soha nem sül ki semmi jó.
De az emberek többsége mégis úgy működik, hogy ha egy általuk ismert és elismert személyiség megjelenik egy mély tartalmakat adó műsorok után valamilyen mainstream programban, akkor rásütik, hogy nem lesz annyira hiteles.
Vannak bizonyos szavak, amik nagyon a bögyömben vannak. A hiteles az egyik ilyen. Olyan nehéz például azt mondani Van Gogh-ra, hogy hiteles. Ő ette a festéket, hogy a teste eggyé váljon vele. Akkor most mondjuk azt egy művészre, aki nem evett festéket, hogy nem hiteles? Mivel én mindig művészekhez mérem magam, vagy azokhoz szeretnék dörgölőzni, úgy érzem, hogy a hitelesség nem tekinthető objektív mércének. Ezen mindig mások szoktak gondolkodni. Én nem tudom, mikor vagyok hiteles. Engem ez sosem érdekelt.
A kreatívot például. Senki se mondja azt, hogy például mennyire kreatív költő volt a Pilinszky, mert nincs is értelme egy ilyen mondatnak. A kreatív tulajdonképpen egy üzleti szó, a művészetben nem nagyon van helye. Az emberek folyton durrogtatják ezeket a jelzőket, de én nem érzem jogosnak őket. Sokszor nem gondolom magam olyan különlegesnek sem, mint amilyennek próbálnak engem beállítani. De szerencsére akadnak páran, akik nem gondolnak annak, és tőlük megkapom rendesen, ami nekem „jár”!
A hiperaktív szót is gyűlölöd? Csak mert biztosan sokat hallod, ha már állandóan ezer fokon égsz…
Azért nem mindig. Le tudok nyugodni. Van egy nagyon erős előadói részem, ami azonnal bekapcsol, amikor színpadon vagyok, és műsort vezetek. Energikusnak kell lennem, mert különben nagyon gyorsan unalmas leszek. Ez valahol megbélyegzett engem, mindenki azt gondolja, hogy én állandóan így pörgök, de ez nem igaz. Kifejezetten szeretek leülni, befékezni. Szeretek egyedül lenni. Amikor mondjuk írom a filmeket, akkor kikapcsolok.
Zavar, hogy az emberek fejében csak az energiabomba-Tilla képe van meg?
Nem, csak nem fedi le a teljes valóságot. Ez egy erős része az énemnek. De egyébként nem tudom, milyen vagyok az emberek szemében. Amikor például leszólítanak az utcán, folyton azt mondják, hogy „maga mindig olyan jókedvű”. Ez a legfontosabb jelző. Jókedvű. Ennek mondjuk örülök. De persze szoktam aggódni, lamentálni vagy rágódni dolgokon. Kell azt is. Én már annyit röhögcséltem! Talán eggyel többet röhögcsélek, mint kellene. Lehet, hogy ez egy szabálytalanság, vagy egy megszokás. Vagy stílusjegy, ha úgy tetszik.
Mondtad, hogy akkor is kikapcsolsz, amikor írod a forgatókönyveket. Most milyen filmeket készítesz elő?
Kettőn is dolgozom. Az egyik egy hosszabb távú projekt, abból egyhamar még nem lesz semmi. Küzdünk egy tévéfilmért is.
Két ötlet van a fejedben, vagy sokkal több?
Sokkal több, de ez így normális. Egy film az nem film. Másrészt óhatatlanul is több téma vagy karakter jut eszedbe.
Milyen lesz a tévéfilmed?
Az anyaságról szól. Szerintem jó lesz. Még nincs kész, írói stádiumban van. Ilyenkor nehéz is beszélni a projektekről. Felerősödnek, változnak bizonyos részei, a végén még teljesen más film jön ki belőle, mint amit most felvázolnék. Megtanultam, hogy ilyen stádiumban nem szabad konkrétumokat mondani róla.
Ha már a tanulást emlegetted: az első filmedből, a Pánikból mennyit tanultál?
Nagyon sokat. Az ember az első filmjéből tanul a legtöbbet, de azért a többinél is fejlődsz.
Nehezen jött össze?
Nem, de azért melós volt. Semmi sem nehéz, hogyha kedvvel teszed. Az volt a vágyam, hogy legyen egy nagyjátékfilmem. Ha semmit sem szeretnél jobban, akkor nem lehet nehéz. Visszatérve a kérdésre: azért sem volt nehéz, mert összeszedett vagyok, úgyhogy nem úsztam el. A látszat ellenére nagy rendet tudok tartani egy filmben.
Amikor kijött a Pánik, senki sem mondta azt, hogy ez egy jó első film, hanem azt, hogy egy jó magyar film. Ez csak nagyon kevés embernek jön össze!
Olyan értelemben mindenképpen első film, hogy volt 1-2 olyan sajátossága, ami tipikusan az első rendezésekre jellemző. A sokszereplősség ilyen, és az is, hogy mindent bele próbáltam tuszkolni, amit szerettem volna. De működik. Valahogy úgy van ez, hogy ha tudsz filmet rendezni, akkor menni fog. Ha nem, nem. A műsorvezetés is ilyen, vagy eleve műsorvezetőnek születtél, vagy nem leszel soha az. Benned kell, hogy legyen a tudás alapja, aztán persze lehet fejlődgetni ilyen-olyan módon. De ha semmit sem teszel, akkor is fejlődsz. Meghallgatod az emberek kritikáit, és ha még el is engeded a füled mellett, hónapokkal később rájöhetsz, hogy volt benne valami. Ez pedig fejlődésre késztet.
A második nagy projektednek már sokat látott profiként álltál neki?
Még nem vagyok kész filmrendező. Sokat kell ahhoz tanulnom, hogy elérjek egy bizonyos szintre.
És melyik szint a legnagyobb álmod?
Amikor már nem csak jó mozikat készítesz, hanem azonnal felismerhetőeket is. Ettől én még fényévekre vagyok. Csak próbálkozom.
Vicces, hogy ezt mondod, mert a filmjeidre jó kritikákat kaptál, a kisfilmedet pedig bemutatták Cannes-ban…
A Csicskát? Igen, de az én olvasatomban az is csak majdnem jó. Örülök, ha tetszik nekik, de nem tökéletes. Vannak zseniális részletei, de maga az egész még nem 100%-os. Egy nagyon fontos állomás, de legalább 2-3 film kell, amíg igazán megtalálom magamat. Sokat tanultam a Csicskából, de még itt nem állnék meg, mennék tovább. Ha azt mondanánk, hogy ez a vége, hogy ennél jobbat nem tudok, akkor igen nagy bajban lennék.
Régebben említetted, hogy nagy valószínűséggel a második filmed kerekes székes gengszterekről fog szólni. Maradt végül ez a terv?
Igen. Ez egy nemzetközi koprodukció lesz. Építkezünk. Nagyon fontos lépés lesz ez az életemben. Össze kell hoznunk egy drágább filmet Európában, magas színvonalon, úgy, ahogy manapság kell. De még sok-sok idő, amíg lesz belőle valami, ez sosem megy gyorsan.
Eddig felvázoltál két filmet, ott vannak a műsoraid, tele vagy munkával. A családod lát téged egyáltalán?
Persze. Mindettől függetlenül rengeteg időm van rájuk. Nincs kötött munkaidőm. Úgy tűnik, mintha mindenhol ott lennék, de ez nem igaz. Az adásokat sokszor tömbösítve forgatjuk, egy hét alatt például felvettünk három hétre elég Megasztárt. Nekem abban a három hétben semmi dolgom a műsorral. Az igazság az, hogy nagyon kényelmes élet az enyém. Amikor elkezdtem dolgozni, már akkor is az tetszett a hivatásomban, hogy ugyan néha-néha sok munkával jár, úgy tűnik, mintha halálra dolgoznám magam, de ez csak a látszat. Annyira vagyok lusta, hogy egy ilyen tényező megfogjon.
Lusta? Az utolsó jelző, ami eszembe jutott volna rólad az pont ez!
Pedig nagyon szeretek semmit sem csinálni. Ha folyamatosan dolgozom, akkor is mindig azon jár az eszem, hogy mikor lesz szünet. Nyilván mindig tennem kell valamit, de csak kisebb kihagyásokkal.
Milyen szüneteket szoktál tartani?
Az igazi szünet számomra azt jelenti, hogy nem kell foglalkoznom senkivel. Ezt a családom is érti. Remekül tudok úgy is egyedül lenni, ha ott vannak mellettem. Néha szoktam magamban beszélni. Ilyenkor a gyerekeim mindig megjegyzik, hogy „annyira ciki vagy, apa”!
Nehéz veled együtt élni?
Nem, mert nem vagyok sértődős, nem vagyok gonosz, nem vagyok sértett, nem vagyok sérült. Az, hogy a saját időmet élem, nem probléma, már a feleségem is megszokta. Engem nem lehet, vagy nagyon nehéz kimozdítani önmagamból. Ez viszont nem okoz gondot. Az már sokkal rosszabb, hogyha sérült vagy. Rosszabb, ha állandóan őrlődsz, ha nem tudod, hogyan legyél valaki. Mindig tettre kész vagyok, és ez jót tesz mindenkinek.
Szerencsére nem. Szeretjük egymást a feleségemmel, nagy találkozásként élem meg a miénket. Nálunk nincs családi hierarchia, mindenki egyenlő. Egyébként azt tudni kell, hogy ő is kifejezetten markáns személyiség. De ez így van jól. Én sosem szerettem a gyenge nőket, inkább azokhoz az emberekhez vonzódom, akinek van saját véleménye. Ez a nőkre különösen igaz. Régebben inkább kicsit rondább csajaim voltak, de volt önálló világuk. Egy jó comb vagy egy jó cickó maximum 10 percig lehet egészen csodálatos, de mi marad utána? Az önállóság a legfontosabb.
A gyerekeitek is viszik tovább a markáns vonalat?
Hajjaj! Mondjuk nem csoda, ők két oldalról kapják az ívet. Nagyon önállóak, nagyon nagy a szájuk. De ez egy generációs jelenség is. Mi sokkal alázatosabbak voltunk a szüleikkel, még a legvadabb pillanatainkban is tudtuk, hogy hol a helyünk. Most már más a helyzet. Régebben erősebb volt a családi hierarchia, manapság már sokkal közelebb vannak a szülők a gyerekeikhez. És ez nem is feltétlenül baj.
Három öntudatos gyerekkel pláne nem lehet könnyű. De egyszer azt mondtad, hogy akár lehet még negyedik is…
Akarnánk még, de már nem lesz. Valahogy már kivitelezhetetlennek tűnik. Én is már 40 éves vagyok. Ha mondjuk 35 lennék, nem gondolkodnánk rajta. Bevállalnánk akár plusz kettőt is.
Öt gyerek? Nem sok az egy kicsit?
Lehet. De ha már megástad a sírodat, akkor mindegy, hányan üvöltenek mellette. Egy gyerek olyan örömöket ad, aminek könnyű átadni magad. Még most is eszünkbe jut a feleségemmel, mennyire jó, hogy bevállaltuk a harmadikat. Látod a kis kezét, hogy valamit szerel, vagy szentségel, ahogy a bátyjaival ugrál… ezek egyszerű dolgok, amik hatnak.
Ezt már az elsőnél is így gondoltad, vagy benned volt a klasszikus félelem, hogy most mi lesz?
Alig voltam 26, amikor apuka lettem. Egyik ismerősünknek sem volt még babája, de nem görcsöltem emiatt. Na nem azért, mert nem vettem komolyan a felelősséget. Egy gyereknek meg kell adni bizonyos dolgokat, de úgyis menni fog, hiszen szereted. Ez egy nagyszerű biológiai trip. Megszületik a saját fiad vagy lányod, és halál szerelmes leszel belé. Akkor mitől lesz olyan bonyolult? Sosem értettem, hogy az emberek miért bonyolítják az életüket. Sokkal egyszerűbb lenne, ha megtanulnánk nem görcsölni, hanem átadnánk magunkat magának az életnek. Egyszerűnek hangzik, és az is, csak ki kellene próbálni.
(Köszönjük a Pastrami étterem és kávéház segítségét!)