Majdnem el sem készült, de végül mégis leforgatta Quentin Tarantino a The Hateful Eightet, és milyen jó, hogy így tette, mert egy veszett hosszú, de fordulatos és persze tonnányi vérben úszó menettel lennénk szegényebbek.

Az Aljas nyolcas messze a mester legmegosztóbb filmje, és ez nem véletlen. Tarantino ugyanis valami olyat tett, amit eddig még soha, háttérbe szorította saját egóját a film érdekében, kettőt lép vissza az utóbbi filmjeihez, sőt, tulajdonképpen az összes mozijához képest. Nincsenek benne emlékezetes beszólások, nincs tele marha jó funkdalokkal, mégpedig azért nem, mert egyszerűen ide most nem ez kellett, és ezért hatalmas tisztelet jár a kedves rendező-forgatókönyvíró úrnak.

Tarantino egy olyan társaságot ereszt össze a hóvihar elől egy fogadóba menekülve, akiknek a szeme sem áll jól, akikről első ránézésre tudod, hogy mocskos kis titkokat rejtegetnek, még akkor is, ha szendén beszélnek, és nyájasabbak már nem is lehetnének. Van köztük fejvadász, rosszlány, üldögélő öreg, üldögélő Michael Madsen, akik addig-addig építgetik lomha tempóban a kártyavárat, míg egyikük-másikuk el nem unja, aztán páros lábbal ugrik bele, hogy fröcsköljön a vér mindenfelé.

Az Aljas nyolcasnak nem tesz jót, hogy rettenetesen lassú, és rettenetesen hosszú film, bár a 70mm-es kópiák állítólag még 20 percnyi játékidőt tesznek hozzá az amúgy is terjedelmes, közel háromórás parádéhoz, ami tényleg embertelen mennyiség, Tarantino ráadásul viszonylag érdektelen párbeszédekkel is operál néha, de mindennek oka van. Rejtélyes múlttal rendelkező, de teljesen emberi emberek beszélgetnek, elütik az időt, unatkoznak, túlélnek. És amikor azt hinnéd, már nem jöhet semmi, felrobban a ketchup-gyár, és egy Kill Bill-közeli vérmennyiséget zúdít a cselekmény helyszínéül szolgáló házra, hogy rászolgálhasson a film egy kerek, és teljesen jogos 18-as karikára.

Tarantino egyébként erősen visszanyúl a Kutyaszorítóbanhoz, a lényeg tulajdonképpen ugyanaz, de a légkör nem, Wyoming hóviharos erdei házában sokkal erősebben western a hangulat, mint a Django elszabadul kissé viccesebbre vett karikatúrájában, tisztán érezni, hogy a rendező a stílus fanatikusa, és ha már az, nem dolgozhatott mással a filmzenén, mint Ennio Morriconéval. Ilyen jellegű westernek, sőt, ilyen jellegű filmek már nem nagyon születnek manapság, a tempó és a hangvétel nem feltétlenül kompatibilis a jelenlegi filmfogyasztási szokásokkal.

Így az Aljas nyolcas nem mindenki Tarantino-mozija, de mindenképp érdemes tenni vele egy próbát, mert Samuel L. Jackson zsenialitása mellett a mocskos Kurt Russell, a romlott Jennifer Jason Leigh és a Christoph Waltz-ra fazonírozott Tim Roth játékát is öröm nézni, akár három, akár négy órán keresztül is, és mert a epizodikus, az időrendi sorrendet felborítva csordogáló cselekmény a végére tökéletes egésszé áll össze. A The Hateful Eightet látni kell, nagyvásznon, egyszer minimum, de kétszer még inkább.

9
  • Brutális színészi játékok és egy tökéletesen felépített történet az, amit kapsz a pénzedért
  • Tarantino visszafogta magát
  • Borzasztóan lassan építkezik

Player Autószalon

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon