A Paw Patrol: Mighty Pups Save Adventure Bay után csak azt tudom mondani Marshall hangján: „jól vagyok!”
Apaként és játéktesztelőként néha le kell menni a pokolba. Aztán meglepődni azon, hogy amit pokolnak hittél, tulajdonképpen egy kedves kis este, amin a gyereked jól szórakozik, és neked sem fáj egyáltalán. De hát nem is várja az ember egy Paw Patrol-játéktól, hogy felnőtteknek is szól, elég furán is venné ki magát, ha egy Mancs őrjárat-játék a hardcore játékosoknak lenne lefejlesztve, ahol Sky-jal szimulátorokat megszégyenítő irányítással kell repülni, Chase pedig pépesre rúgná Humdinger polgármestert, aki egyébként ezúttal megsütötte Tyúkicát ebédre.
Nem mondom, hogy nem nézném meg ezt a játékot, de amíg elkészül (soha), addig nem lesz baj, ha olyan kedves kis cuccok jönnek a franchise-ból, mint ez. A Paw Patrol: Mighty Pups Save Adventure Bay az első igazán olyan Mancs-játék, aminek grafikája majdnem tökéletesen hozza az animációs filmét, és mivel a szuperhősös kutyi vonalat tolja, számítani lehetett arra, hogy a gyerekek a gyönyörtől vihogják majd álomba magukat, miután végeztek a kampánnyal.
A játék azonban elkövet pár hibát, elég nagyokat, igazából inkább úgy mondanám, kihagy óriási ziccereket, amiket valószínűleg gyávaságból nem mert bevállalni, egyre viszont semmilyen mentsége nincs. És ez a sztori. Ha már sikerül végre összehozni egy rajzfilmhez hű látványvilágú, szuperkutyikra épülő címet, akkor annak bizony legyen sztorija. De ennek a játéknak jóformán egyáltalán nincsen.
Persze ezt is lehet magyarázni azzal, hogy pontosan tudták, hogy nem fogják leszinkronizálni az átvezető videókat, úgyhogy inkább toszódjanak a kutyák egyik akcióból a másikba, mint a sorozatban. Csak míg a sorozatban történik egy-két dolog, amíg eljutnak A-ból B-be, itt szinte nem történik semmi azon kívül, hogy akadályokat gördít a Mancs őrjárat tagjai elé az élet, amiket különféle aranyos kis semmiséggel, direkt nem nevezem quick time eventnek és minijátéknak sem, mondjuk úgy, hogy a jó időben történő gombnyomással lehet teljesíteni.
A sztori egyébként nagyjából követné is az első szuperkutyis Mancs-epizódot, amikor is a kutyik (igen, tudom, rettentő szó, de tényleg így hívják őket) lakhelyén, Kalandöbölben lezuhan egy meteor, és ahelyett, hogy a Deep Impact módjára mindenki megsemmisülne, szuperképességekkel ruházza fel a közelben lévő csapattagokat. Majd persze a gonosz Humdinger unokaöccsét, Haroldot is, aki a végére egy óriás robottal próbálja pürésíteni a négylábúakat, a kétlábúakat, és el akar jutni a Holdra.
A játékban mindössze annyi történik, hogy jön a meteor, majd a kutyik mindenféle teljesen összefüggéstelen kalandokba keverednek csoportosan, aztán a végén megjelenik Harold az ő robotjával, akit ki kell húzni a bajból, mivel a robot, na az bizony elromlott, és irányíthatatlanná vált.
Ezek az összefüggéstelen kalandok 7 pályán érkeznek, mindegyikben más és más kutyi és szuperképesség kerül előtérbe, azt viszont nem érdemes várni tőle, hogy bármi is a te akaratodra lesz bízva. A feladatod az, hogy összegyűjts minél több jutifalatot a pályákon, az adott kutyára jellemző Mancs-jelnél pedig megoldd a feladatot valamelyik gomb nyomogatásával. A szinteket néha egy kis „vezetős” rész próbálja színesíteni, ahol persze vezetni nem kell, de mondjuk három sáv között váltogathatsz a hókotróval vagy Skye-jal az égben, és gyűjtögethetsz, mintha nem lenne holnap.
Persze ez egy felnőttnek rettenetesen hangzik, bár hozzá kell tenni, igazából semmi, de semmi kivetnivalót nem találtam magában az irányíthatóságban vagy a grafikában. Szóval szóltam a fiamnak, hogy ugyan jöjjön már, lenne itt egy játék, amihez kellene a szakértelme. A fiam 6 éves, és konkrétan úgy végigtolta a játékot mindenféle segítség nélkül, mint a huzat. Közben nagyon jól szórakozott, mert egyébként is szereti a Mancsot (bár szerény véleménye szerint már eléggé „babás”), ismeri a szuperhősös sztorit, és úgy érezte magát, mintha a rajzfilmet irányítaná. Ebben mondjuk nagy szerepe volt annak is, hogy minden küldetés úgy indul, hogy Rider teljesen „élethűen” eligazítást tart, majd a kutyik a rajzfilmben látott módon lecsúsznak a csúszdán, és elindulnak a küldetésre. Fan service, kéremszépen, fan service!!!
És ez a lényeg. Ez a játék a gyereked új kedvence lesz.
Tény, hogy kb. 3 óra alatt bénázva, kényelmeskedve is ki lehet pörgetni a sztoriját, utána viszont még lehet szórakozgatni a minijátékokkal, a rajongók pedig ennél többet nem akarnak. Ja bocsánat, de. Sztorit. Egy összefüggő filmet, aminek ő is a részese lesz. Plusz egy kicsit több kreativitást. Még ezt a rövidke játékidőt sem sikerült annyira kreatívra varázsolni, hogy ne ismétlődjenek benne játékelemek, viszont ez egy gyereket a legkevésbé sem fog zavarni. Felnőttként viszont pontosan tudni fogod, hogy annyit azért nem törődtek vele, amennyit lehetett volna.
Ha viszont a gyerekednek kell valami, amivel tök jól elfoglalja magát, nincs benne semmi erőszak, és abszolút tökéletesen megidéződik benne a Mancs őrjárat hangulata és vizualitása, akkor a Paw Patrol: Mighty Pups Save Adventure Bay lesz a barátod. Ha igazi sztorija is lenne, plusz több és változatosabb küldetése, akár a rajzfilm-játékok új királyát is köszönthetnénk benne. De így sem rossz a helyzet. Azt viszont nehezen lehet ráfogni, hogy kétszer több lenne a jóból.