Ez a cikk már több mint 90 napja készült. A benne szereplő információk elavultak lehetnek.

Megjelent a Concrete and Gold, a Foo Fighters pedig lazán ugrotta át vele a megugorhatatlannak tűnő lécet.

Az már a 2014-es Sonic Highwaysen is hallatszott, hogy Dave Grohlék egyre masszívabban ölelik magukhoz a klasszikus rockot, de mégsem válnak egyszerű tribute-zenekarrá, mivel tényleg inspirálódnak a nagy öregektől, és nem konkrétan nyúlják le őket. Ilyet sajnos manapság nagyon kevés zenekar tud, de örüljünk annak, hogy a Foo Fightersnek megy.

És hogy mennyire megy, az derül ki a Concrete and Goldból, ahol pillanatokra megidéződik a Queen, David Bowie, Prince, a T-Rex, a The Beatles és megannyi kedves barátjuk, de úgy, hogy a végeredmény mindvégig 100%-ig Foo Fighters marad. Nagyon kevés már a vágta, megfontoltabb a tempó, de minden dalnak iszonyú súlya van. Súlya, csupa nagy betűvel.

Óvatosan nehezedik az ember vállára, hogy azért néha még táncolni is tudjon, közben pedig végig úgy szól, hogy leszakadnak a fejek. A produceri székben most először ült az a Greg Kurstin, aki a fél világnak készített már dalt, az ő munkája például Adele Hellója, amiben ő is zongorázik, de Beck Dreamsét is ő vette kezelésbe, ami valljuk be, egy maximálisan állat dal. Kurstin csak picit frissítette fel a FF-hangzását, de minden egyes dalnál olyan munkát végzett, hogy megcsókolnád a kezét.

Furcsa, de egyszerre súlyos és könnyű az album, Grohlék néha egyetlen dalon belül is tudnak nagyot változtatni a hangulaton, talán csak a irdatlan tempóban száguldó La Dee Da és a lemezt nyitó vokálpornó, a T-Shirt, valamint a Happy Ever After (Zero Hour) tekinthetőek teljesen könnyednek. Utóbbit szinte úgy hallja az ember, mintha Paul McCartney énekelné, de nem, viszont ha valakinek hiányozna miatta Macca, akkor beugrik a dobok mögé az azt követő Sunday Rainben, amiben Grohl helyett a dobos Taylor Hawkins dalol, ahogy az a budapesti koncerten is volt, de ott valahogy nem ugrott be McCartney dobolni.

A Concrete and Gold kicsit olyan, mintha a Foo Fighters választ keresne arra, hogy van-e helye a legnagyobb klasszikusok között. Kipróbálják magukat egy nagyon meredek pályán, tiszteletüket teszik azok előtt, akikért világ életükben rajongtak, közben pedig egy pillanatra sem felejtik el, hogy ők még mindig az a rockbanda, akik néha viccesek és lazák is. Hoznak magukkal pár havert, Alison Mosshart például két dalban is vokálozik (La Dee Da, The Sky Is A Neighborhood), a totális meglepetés Justin Timberlake is csak visszafogottan simul a háttérbe a Make It Rightban. Macca meg ugyebár... na de ő nagyon más liga. Behozhatják őt a képbe, de ettől még ők a Foo Fighters maradnak, nem ők lesznek az új The Beatles, sem a Pink Floyd, akkor sem, ha az albumot záró címadó dalt a Floyd boldogan vállalná magára, de mindegy, a lényeg, hogy megint bebizonyították, hogy nem sok rockzenekar létezik manapság, akik ennyire okosan és ekkora erővel tolnák jó irányba a szekerüket.

9
HELLO, EZ ITT A
PLAYER
Kövess minket a Facebookon!
Nagyon jól fogod érezni magad nálunk!

Hírlevél feliratkozás

Iratkozz fel a hírlevelünkre, és mi minden héten érdekes, szórakoztató sztorikat küldünk neked a világból.