Róbert Gidából amnéziás Obi-Wan Kenobi lett, s oda a varázslat

A Disney alkotói eddig mindig megoldották valahogy, amikor rajzfilmből készítettek ilyen-olyan élőszereplős változatot. Jó, valahogy most is megoldották, csak éppen ez a valahogy kimerül abban, hogy Micimackó és barátai plüss-CGI figuraként próbálnak bájosak maradni, Ewan McGregor meg kitartóan csillogtatja a szemeit. Barátom, Róbert Gida. Kritika.

Meg hát, a csekélyértelmű medvebocs kultuszával ráadásul nem csak az a helyzet, hogy van neki máig népszerű, s tisztességgel ápolt Disney-féle változata is, amely elfogadható mértékben hű Milne meséjének szellemiségéhez, hanem bizony aki arra vállalkozik, hogy megmutatja, mi is lett a Százholdas Pagony kedves kis urával, miután elment felnőni, alaposan meg kell indokolnia tettét. El kell velünk hitetnie, hogy tudja, mit csinál.

Nos, Marc Forster (Szörnyek keringője, Papírsárkányok, Én, Pán Péter, A Quantum csendje, Z világháború), aki egykoron fontos rendezőnek indult, aztán megállt egy nem túlságosan fontos ponton a fejlődésben, nyilván tudta, csak nem akart semmit csinálni – esetleg a cégnél mondták neki, hogy nem kell túlreagálni a dolgot. Ő meg nem is csinált semmi ilyesmit, egyszerűen csak kiadta a melót a számítógép előtt ülő animációs szakembereknek, hogy a megfelelő rajzemlékek alapján plüssösítsék vissza Micimackó bandáját, keressenek szép fákat hozzá, Ewan McGregorral talán (de nem biztos) megnézette valamelyik Pán Péter-feldolgozást (mondjuk a sajátját, ami inkább ugye életrajzi film), esetleg a Hookot Spielbergtől, hozzá pár jelenetet a Mary Poppinsból, s máris megvolt az irány, amely ugyan nem mutat semmi érdekeset, vagy érzelmileg igazán hatásosat, de rá lehet fogni, hogy lehet belőle film.

S lett is, 104 perces cukiskodás lett belőle, amelyben igen nehéz megszokni régi ismerőseink olykor kitömött állatokra emlékeztető, 2018-as fomáját, ám egy ideig leköti az embert a vágy, hogy csak történik majd valami, ami majd biztosít minket arról, hogy más lesz itt annál, mint hogy McGregor Gida ráébred egy bizonyos ponton arra, hogy elég kár, hogy elfelejtette gyerekkora legmeghatározóbb emlékeit, s bedarálta a munka – vagy legalábbis úgy ébred majd rá, hogy minket is képes lesz felverni álmunkból, miközben egyre inkább ásítozunkk ezen a közhelyesen helyeskedő alibizésen.

Nem képes. Nem képesek rá a Milnét (magyarban nyilván Karinthyt) megidézni igyekvő szóviccek, meg az sem, hogy McGregornak már komoly gyakorlata van abban, hogyan vágjon ábrándozó kölyökképet különböző ahhoz illő feladatokhoz – és hogyan adja el nekünk hitelesen például a film csúcspontjának szánt, kiborítóan blőd „megoldást”, amivel karaktere végül bebizonyítja mindenkinek, hogy a munkában és a lazaságban is lehet egyszerre sikeresnek maradni, avagy Micimackó és az üzlet is boldog lehet, ha elég Disney-s a hozzáállásunk.

Már ha persze elfogadjuk, hogy a Disney-s hozzáállás kimerülhet abban, hogy kedvességnek álcázunk valamit, ami igazából nem más, mint mézbe mártott kínlódás egy franchise-zal, amit ilyenformán valóban békén kellett volna hagyni. Micimackóék úgy voltak jók, ahogy voltak.

Ezt a filmet apacukák csinálták.

4
  • Róbert Gidát meg kellett volna hagyni gyereknek
  • A CGI-t meg nem engedni Micimackó közelébe
  • Ekkorát ritkán téved a Disney

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon