Vannak a drog-csajok-rock’n’roll-típusú zenészfilmek. Vannak a szigorúan tényekre szorítkozó dokumentumfilmek. És itt a Beastie Boys Story. Ilyen még igazából nem volt. Ez ugyanis egy színpadi előadás felvétele, a két életben maradt tag, Mike D és Ad-Rock meséli el a sztorijukat a kezdetektől egészen MCA haláláig, ami papíron elég rosszul hangzik, mert ha nem színész parádézik a színpadon, hanem két zenész, akkor akár komolyabb borzalmakat, erőltetett jófejkedést és működésképtelen poénokat is az ember pofájába vághatnak két órán keresztül. Nem azt modnom, hogy a Beastie Boys Story minden eleme tökéletesen működik, de Mike D és Ad-Rock kihozták a maximumot ebből az egészből.

Úgy kell elképzelni ezt az egészet, mint egy színházi közvetítést. Mert az is. A Beastie Boys Book után Mike és Adam élőben is előadták a történetüket, amit aztán kicsit átalakítva Spike Jonze úgy rázott gatyába, hogy az egy az egyben lement egy kétórás kvázi-doksifilmként. Az egésznek azért van nagyon fura hangulata, mert előre megírt szövegeket mond a két fazon, és érezni is rajtuk, hogy nem profi színészek, de egyszer-egyszer még így is kibukik a spontaneitás, és egy percre sem érzed azt, hogy amit látsz, az kínos.

Mike D és Ad-Rock egészen a megismerkedésüktől mondják el a történetet, bemutatják a korai Beastie Boyst, amiben még női tag is akadt, a tiniéveket, a nagy áttörést, és közben olyan lazán mesélnek el olyan hihetetlen történeteket legendákról, mintha csak a sarki zöldségessel kötött haverságot mondanád el néhány egybegyűltnek. Mert hát a Beastie Boys megalakulása olyan sok dolgot hozott magával, amit lehet, hogy felületes hallgatóként nem is különösebben észleltél.

Ők még a hiphop nagy robbanásának kellős közepén álltak punkbandaként, és időben váltottak stílust, de úgy, hogy tulajdonképpen a legjobb emberekkel voltak körülvéve, olyanokkal, akik akkor még épphogy nagy névnek számítottak, vagy csak ismeretlen, de tehetséges feltörekvőnek, de közel sem legendának. Úgy kerültek például össze Rick Rubinnal, hogy a producer igazából még nevet sem szerzett a szakmában, úgy találkoztak szakmailag a Run-DMC-vel, hogy bár Runéknak már masszív rajongótáboruk volt, még csak később jött el a mindent vivő slágerük, a Walk This Way ideje. És ha ők nincsenek, talán a Def Jam sem alakul meg. Vagy nem pont úgy, ahogy megalakult.

És így ez a történet nem is csak arról szól, hogyan lett három teljesen idióta srácból a világ egyik legjobb rapbandája, hanem az is, hogyan lett egy generációból az, ami. És nem fukarkodnak azzal sem, hogy elmondják, mit csesztek el, hogyan távolodtak el emberileg mindenkitől, aki normális, és hogy hogyan buktak ebbe bele.

Mert hát a Beastie Boys majdnem egy gigantikus bukta lett, hiába vették a bemutatkozó Licensed To Ill albumot úgy, mint a cukrot, hiába turnéztak Madonnával és hiába tehettek meg bármit pofátlanul fiatalon, szinte bele volt kódolva a bukás ezekbe a faszikba, mert ennyire fiatalon ilyen felfogással nagyon nehéz egy lemez után nem a falba csapódni. Nem akartak ők semmit, csak megbotránkoztatni a világot, közben haverkodni mindenkivel, csak a haveri kapcsolatokból üzleti kapcsolatok váltak, az igazi barátok pedig már messze jártak.

Nagyon viccesek a ritka felvételekkel és képekkel megpakolt korai évek, de abból lehet igazán tanulni, ahogy Mike D, MCA és Ad-Rock visszaküzdötte magát a csúcsra. Mert ott a lényeg. Hiába játszottak ők óriási koncerttermekben, senki sem vette őket komolyan. Aztán rájöttek, hogy a legfontosabb a barátságuk, és az, hogy remekül tudnak együttműködni. Ez vitte őket az anyagilag megbukott, de zseniális Paul’s Boutique-lemezhez, majd a nagy megvilágosodáshoz: hogy igazából nincs szükség semmi másra, csak arra, hogy ők hárman együtt legyenek, és zenét gyártsanak. Hogy ennek mi lett a vége, azt mindannyian tudjuk: többek közt a Sabotage, amivel megint szupersztárok lettek.

Mindezt úgy meséli el Ad-Rock és Mike D, hogy közben nehéz felfogni, mekkora tragédia is, amit éppen nézel. Mert MCA hiányzik. Hiányzik a bandából, hiányzik a bandának és a rajongóknak is. Mióta meghalt, nincs Beastie Boys. Ahogy Mike mondja, Adam 2012-es halála óta a banda megszűnt. Láthatóan nem volt elég 8 év ahhoz, hogy legalább egy kicsit is feldolgozzák a veszteséget. Ad-Rock képtelen is elmesélni az utolsó koncertet, elsírja magát, de legyűri a könnyeket, viszont egy ponton átadja Mike D-nek a szót, mert ahogy mondja, ő ezt nem tudja megcsinálni, nem tud beszélni róla.

Van egy pont a filmben, ami mindennél többet mond ezekről az emberekről. Pont ez a rész az. Ahogy Ad-Rock ül a sötét színpadon, és próbál megküzdeni a könnyeivel, majd megteszi, ami tőle telik, elmeséli az utolsó buli történetét, visszamegy Mike mellé, ő pedig megsimogatja a hátát szomorúan. Ekkor érzed igazán, hogy ebben a sztoriban nincs mellé dumálás. Itt csak emberek vannak, akik átéltek valami hihetetlen sikert, most viszont itt vannak, baromi egyszerű ruhákban, és pont olyanok, mintha a szomszédjaid lennének, akik nem világsztárok, hanem egyszerű csávók egyszerű munkahellyel.

A Beastie Boys nem a pénzről szólt, de ha volt benne pénz, akkor sem ment a barátság rovására. Ahogy mesélik, olyan barátai egymásnak, amilyet csak nagyon ritkán talál az ember, nem szimplán olyanok, akik mindig, minden esetben számíthattak egymásra, hanem olyanok, akik inspirálják egymást. MCA volt a banda motorja, ő viszont már nem fogja többé össze a Beastie Boyst. De valami még lesz Mike D-vel és Ad-Rockkal, pár napja pont arról beszéltek James Cordennek, hogy szeretnének új zenét kiadni azokból, amiket régebben együtt írtak. MCA egy kicsit talán megint velünk lesz. Még ha lélekben is. Ha valaha is jelentett valamit neked a Beastie Boys, nézd meg a Beastie Boys Storyt az Apple TV+-on magyar felirattal.